Mennyi holmi! Cipők. Az előszobában, a szobában is. Kisebbek, nagyobbak, hatalmasak. Kabátok. Ők a konyhában ülnek az asztal körül. Pókereznek. Négy kamasz. Zalán, Zétény, Csanád, Csepke. Tizenkilenc, tizenhét, tizenöt és tizenkét évesek. Keresem az arcukon az árnyakat, de nincsenek. Nyugodtak, mosolyognak. Játszanak.
Juhász Boglárka áll felettük, vállát az ajtófélfának támasztja, sóhajt. Szeretet és fáradtság látszik az arcán.

– Az anyukájuk nevelte őket így. Hogy tudjanak játszani. A húgom. – Halkan beszél, hogy ne zavarja meg a gyerekeket. – Ő ilyen volt. Mindig velük volt, velük foglalkozott, amikor csak lehetett, leült közéjük nevetni, akkor is, ha szaladt éppen a lakás, ha várta a mosás. Azt mondta, az hadd várjon csak! A gyerekek fontosabbak. Az együtt töltött idő. Mintha csak tudta volna, hogy nem jut majd belőle sok.

Kati, a húga kilenc éve halt meg, egy februári napon. Két hónapja, hogy itt laknak a gyerekei nála, kacifántos, súlyos évek után kerültek ide, ebbe az otthonba. Tessza jön most, a nyolc-, és Csobán, a tizenhárom éves, ők Bogi saját gyerekei, ahogy Linett is, de ő már huszonegy, külföldön tanul, egyetemen. Ők kaptak új „testvéreket” most augusztusban. Hát ezért a sok holmi.

Bogi és a húga olyanok voltak, mint a borsó meg a héja. Amikor jöttek a gyerekek – mindkettejüknél –, ott voltak végig egymásnak. Bogi a cinkosát, a legjobb barátját veszítette el kilenc évvel ezelőtt.

– A sógorom nagyon jó apa volt, ugyanúgy, ahogy a húgom született anya – mondja halkan. – Hatalmas szerelem volt az övék. Kati tizenöt évesen elkísért engem a születésnapi bulimra, ott ismerkedtek meg. Attól a naptól fogva az utolsó pillanatig elválaszthatatlanok voltak. Húsz teljes évig.

„ANYA MÁR NINCSEN”

Zalánra, a legnagyobb fiúra most azt mondja: ő a főnök. Ez látszik is.

– A tornazsákok be vannak pakolva? – kérdezi az éppen friss egyetemista a testvéreit. – Felvették a Közgázra, így pár hete ingázik Budapest és a petőfibányai ház között.

A többiek bólintanak: be vannak. Zalán is bólint. Rend van. Tizenkét évesen kellett magára vennie a családban a férfi szerepét, akkor kellett odaépítenie egy felnőttet a gyerekszíve köré.

De mondja, hogy történt, az elejétől. Hogy nem tudott volna jobb anyát, apát, családot elképzelni magának sosem, mint amilyenek ők voltak együtt. Idilli, így nevezi. Ül velem szemben, két keze az ölében. Az arca alig rezdül, csak néha töri meg egy mosoly a nyugodt komolyságot. Az a „minden rendben” mosoly, amibe a testvérei úgy beledőlhetnek, mint valami puha vattába. A nyugalmat az anyukájuktól örökölte, azt mondja. Hogy ő sosem kiabált. Mindig tudta, mit kell csinálni. Zalán is így beszél, úgy, hogy az élet olyan, amilyen, úgy kell szeretni, vagy elviselni legalább. Nem rúgkapálni sosem.

– Nyolcéves voltam, amikor anya megbetegedett – meséli. – Mellrák… Egy idő után már tudtuk, hogy nincs visszaút. Egy nap aztán rohammentő jött érte. Apu akkor hazavitt engem az iskolából, ott vártam, hogy mi lesz. Pár óra múlva felhívtam a kórházban, és ő akkor csak annyit mondott, hogy anya már nincsen. Így. Eszembe jut sokszor, mit éreztem akkor. Az a furcsa, hogy nem kapott el a sírás, nem jött egy csepp könny sem. Csak úgy egészen hirtelen belém vágott, hogy ezt most el kell fogadni. Így kell tovább élni, és kész. Hogy anya már nincsen… Tízéves voltam. Apu maradt nekünk. Vitt magával mindenhova, a külföldi munkáira is, rengeteg mindenre megtanított. Hogy hogyan kell élni. Nagyon ragaszkodtam hozzá, ő is hozzám. Tizenkettő voltam, amikor két évvel anya után elment ő is. Egy hónappal a halála előtt egy barátja nálunk járt, és azt mondta neki: Csabi, meg fogsz halni. Apu meg azt felelte: Tudom. És akkor már én is tudtam. Valami keringési betegsége volt. Aztán eljött az utolsó éjszaka. Akkor már a nagymamánk is ott volt, apu anyukája. Mentőt akartunk hívni, de apu nem hagyta. Azt hiszem, otthon akart meghalni… – Itt rövid szünetet tart. – Egy hét múlva épp iskolába indultunk, amikor telefonon hívták a kórházból a Mamát. Mama sírt, úgy mondta nekünk, hogy apu már nincsen. Én akkor sem sírtam. Az agyam egy pillanat alatt felfogta megint, mi történt: hogy nincsen már se anyánk, se apánk. Csak mi vagyunk, így kell tovább menni, nem hagyhatjuk el magunkat. Főleg én nem. Nekem olyan egyértelmű volt, hogy az én feladatom onnantól a példamutatás. Csak így lehet megmutatni a testvéreimnek, hogy fel lehet állni ebből az egészből.