Egy reménytelen szerelem – Avagy a férfi, aki Marilyn Monroe-t öltöztette

Beke Csilla emlékezetes írása a Nők Lapja archívumából.

Billy Travilla volt Marylin Monroe kedvenc divattervezője, megannyi filmbeli ruhakölteményének készítője, s egyben közeli barátainak egyike. Halála előtt (1990) adott utolsó interjújában is M. M. emlékét és mindmáig rejtélyes halálát idézte fel.

„Megismerkedésünk első pillanatában reménytelenül szerelmes lettem bele, s ez az érzés most már elkísér a sírig. Monroe volt a legkiszámíthatatlanabb, a legcsodálatosabb, de a legvédtelenebb nő is, akit valaha ismertem.

Első találkozásunk története nem volt mindennapi. A 20th Century-Fox-nál dolgoztam divattervezőként 1950-ben. Egyik nap egy gyönyörű lány sétált be az irodámba és megkérdezte:

– Mr. Travilla, használhatom a próbafülkéjét, mert a többi foglalt?

Bólintottam, ő pedig eltűnt az ajtó mögött. Néhány perc múlva ismét előttem állt, egy fekete fürdőruha feszült a testére.

– Na, milyen? – faggatott.

– Csodálatos – nyögtem ki elbűvölve.

Aztán hirtelen a vállpánt, amely csak egy oldalon tartotta a dresszt, elpattant, felfedve Marylin bal mellét.

Így ismerkedtünk meg, így kezdődött baráti kapcsolatunk és közös munkánk, amely nyolc filmen át tartott. O akkor csak egy ígéretes kis színésznő volt, akiből a legnagyobb filmcsillag lett.” 

„Imádtam neki tervezni, ezért könnyen is ment a munka. És ő imádott mindent, amit megálmodtam neki.

Ha bárkit megkérdeznének, hogy a Monroe-filmekből melyik a legemlékezetesebb ruha, biztos vagyok abban, hogy szinte mindenki azt a nyakbaakasztós ruhát említené, amelyet a The Seven Year Itch-ben viselt. Legenda lett abból a képből, ahogy a New York-i metró szellőzőcsatornájának rácsánál áll, s a felszálló levegőtől a dereka körül hullámzik a pliszírozott szoknya.

Marylin nagyon szerette ezt a csontszínű ruhát, ám azt kerek perec visszautasította, hogy a próbákon fehérneműt vegyen fel alája.

– Tudod, hogy utálom a bugyit – jelentette ki, csaknem őrületbe kergetve ezzel a férfi segítőimet.

És a forgatásig tartotta is magát ehhez.”

„A ruháim közül a másik kedvence az az ugyancsak nyakbaakasztós napsugár-plisszírozású arany lamé estélyi volt, amit a Gentemen Prefer Blondes című filmre terveztem. A felvételek előtt úgy varrtuk rá kézzel, ám Monroe elhatározta, hogy ezt fogja viselni egy díjkiosztó ünnepségen is Beverly Hillsben.

– Szó sem lehet róla – ellenkeztem. – Ez egy jelmez, nem alkalmas arra, hogy nyilvános helyen is felvedd. Túl kövér vagy hozzá, az emberek ki fognak nevetni.

Ám ő hajthatatlan volt. Megszokott fogyókúráját alkalmazta, ami valamiféle beöntés volt, drasztikus, de azonnal ható módszer. És néhány órával később odatelefonált nekem a stúdió főnöke, Darryl Zanuck is:

– Add oda Marylinnek, amit csak akar!

Vesztettem. De amikor a csúfondáros Monroe megérkezett, elláttam egy baráti tanáccsal:

– Az isten szerelmére, legalább úgy sétálj benne, mint egy lady, és ne rázd a csípődet!

Az estélyen nem is volt mindaddig baj, amíg át nem kellett vennie a díjat. Felért a színpadra, s miközben megkerült egy asztalt, elkezdte tekerni a fenekét, amit a férfiak morajlása fogadott, valaki még füttyentett is. Hol volt már az ünnepélyesség?!

Másnap könnyezve adott nekem igazat, ám az esetről még napokig beszéltek.” 

„Jó néhány trükköt is megtanultam ahhoz, hogy Marylint még tökéletesebbé és vonzóbbá tegyem.

Nem voltak igazán telt mellei, ráadásul kicsi és lapos mellbimbókkal. Eszembe jutott azonban, hogy állítólag Marlene Dietrich mellbimbóinak illúzióját a ruhába varrt gombok keltették. Marylin nagyon örült az ötletnek, hiszen Jean Harlow-nak is nagyon érzéki bimbói voltak, s ő volt az az asszony, akit Monroe csodált és irigyelt. (A pletyka szerint Harlow forgatás előtt jegelte a mellbimbóit.)

Színes kis gombok kerültek tehát a ruha belső oldalán a megfelelő helyre, a mellek alá betétet varrtunk. Az összhatás lenyűgöző volt. Marylin imádta.” 

„Sajnos, a legkedveltebb ruha, amit valaha is neki terveztem, sosem került filmvászonra. Milyen volt? Marylin testét háló borította, szabadon hagyott mellét és csípőjét kövekből készült láncok fedték, s ugyancsak ezek voltak a hajában is. Monroe órákig állt, míg az ékszerésszel minden egyes darabot a helyére forrasztottunk kis pákával.

Nagyon elégedett voltam a munkámmal, a fotósok gyorsan megörökítették és a cenzorok is elfogadták.

Nemsokkal később Marylin éppen az irodámban ült, amikor Darryl Zanuck telefonon hívta. Láttam, ahogy beszélgetés közben a vér szaladt az arcából és a rettegés suhant át rajta. A stúdió ekkor fedezte fel a róla korábban készült meztelen fotókat. Egyáltalán nem voltak gusztustalanok, sokkal inkább szépek, de a főnökök nem így értékelték. Attól tartottak, hogy ha kitudódik a létezésük, megbukik a film is.

Bár a ruha dollárezrekbe került és készen álltunk a forgatásra, ezt az utasítást kaptam:

– Azonnal dobd ki ezt a kosztümöt és öltöztesd fel Monroe-t – tetőtől talpig!”

„Amikor nagyon depressziós volt, mindig felhívott telefonon. Ez általában éjszaka történt, így igencsak bosszantotta a feleségemet. Ám ennek ellenére, ilyenkor addig beszélgettem vele, amíg nem éreztem a hangján, hogy jobb kedvre derült. Ha ez telefonon keresztül nem sikerült, kérte, menjek át hozzá, s addig bohóckodtam neki, míg biztos nem lehettem abban, hogy semmi őrültséget nem csinál.

Gyakran beszélt az édesanyjáról és a nagyanyjáról, arról, hogy mindketten elvesztették ép elméjüket és szanatóriumban haltak meg.

– Ugyanez fog velem is történni – mondta félelemmel a hangjában.

Amikor közeledett közös munkánk vége, észrevettem, hogy a szeme sarkában előtűnt néhány kis ránc.

– Mi az ördögöt kezdjek ezekkel? – próbált viccelni, pedig nagyon elkedvtelenedett.

– Ugyan már, te átkozott, hiszen olyan gyönyörű vagy!

– Egyáltalán nem vagyok az – folytatta. – Úgy bánok az arcommal, mint egy festővászonnal. Először egy színt viszek fel, aztán árnyékolom a többivel, aszerint, hogy a pofacsontokat akarom-e magasabbra vagy az orromat hosszabbra, netán vékonyabbra. Azt csinálom, amit te, rajzolok.” 

„A halálhírét a rádióból tudtam meg, s biztos voltam abban, hogy nem lett öngyilkos. Ha önkezével vetett volna véget az életének, nem így teszi. Akárcsak az életből, abból is show-t csinált volna. Kifesti magát, leengedi a haját, selyem ágyneműt húz, s azt a gyönyörű strucctollas köntöst viseli, amit én terveztem neki. Csak ezután vette volna be az altatót és halálában is csodálatosan nézett volna ki.

Férfiak és nők egyaránt imádták, csodálták és irigyelték őt, színésznők próbálták utánozni, de ez lehetetlen. Még egy Marylin Monroe ugyanis nem lesz többé.

(Az amerikai Star magazin nyomán.)

Beke Csilla

Nők Lapja 1992/32. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép:
Marilyn Monroe és Travilla (Getty Images)