Az elmúlt közel tíz évben, míg a lányaink kicsik voltak, minden áldott alkalommal, amikor a férjemmel szóltunk nekik, hogy a heti rendes családi kupaktanácson valamit meg kell beszélnünk, a két kislányunk azonnal, ugyanúgy reagált: „Jaj, de jó, kistesónk lesz? Ugye ezt akarjátok mondani?”
Éveken át nevettünk és hatódtunk meg ezen. Aztán ahogy közeledtem az ötvenhez, és ők még mindig reménykedtek – bevallom, én is, mert annyi legendáról hallottam, hogy csak úgy teherbe esik az ember lánya akár közel a menopauzához is –, sokkal inkább a sírás kerülgetett a kérdésüktől. Nem, sajnos nem lesz kistesó, drágáim, a Hármaska már nem fér bele az életünkbe…
Mert Anya klimaxol. Ám mivel az én klimaxom épp egybeesik a nagylányom kamaszodásával, szinte fel sem tűnik: egyikünk mindig épp felfelé vagy meredeken lefelé száguld az érzelmi hullámvasúton. Mázli, ha pont együtt fenn, de dupla para és tripla hangerő, ha épp mindketten lenn…
Így lehet érzelmileg kimaxolni mind a klimax, mind a kamasz velejáróit.
Muszáj megjegyeznem, hogy szerintem a férfiak is klimaxolnak, csak azt nem így hívják, de nagyon hasonló tüneteket produkálnak: kimerültség, extrém fáradékonyság, még extrémebb ingerültség… Bár lehet, hogy ez az életközépi (vagy a gazdasági vagy a politikai) válság, hiszen valamilyen krízisre, pláne mostanában, mindig biztosan lehet számítani… Nem könnyű mindezek közül kihámozni épp a klimax tüneteit, mert amúgy is annyi van neki, mint hagymán a réteg, és sokkal közülük tisztában is vagyunk, hiszen a változókor legnyilvánvalóbb hátrányairól sokat hallunk.
De mi a jó benne?
Ám természetesen a klimaxnak is vannak előnyei! A… a fenébe, hirtelen nem jut eszembe, mik is azok. Ez például az agyi ködnek nevezett jelenség – ami miatt nem jutnak eszünkbe filmcímek, családnevek –, és bár nagyon ijesztő tud lenni, mert megegyezik a demencia tüneteivel, ne pánikoljunk! El fog múlni, ez még nem a vég, csak átmeneti memóriazavar, és bár éveken át tarthat, visszaszerezhetjük mentális frissességünket. Különösen, ha eddzük az agyunkat, mondjuk, olvasással, írással, kedvenc verseink memorizálásával, vagy akár tornagyakorlatok, egyszerű koreográfiák elsajátításával.
Ha mindezeket már tudatosan elkezdtük, soha többé ne hagyjuk abba! Hiszen a demencia megelőzésére és a szellemi fittség megőrzéséhez is elengedhetetlen módszerek.
Pláne, ha van végre ráérő időnk: ebben a korban elvileg úgyis tetemes mennyiségű szabadidő szakad a nőkre. A legtöbb családban a gyermekek már a szárnyukat bontogatják, vagy épp ki is repültek a fészekből, és ott állhatunk elégedetten, az ajtóban integetve. Persze csak miután alaposan kibőgtük magunkat (mint a vadszamár, ami engem illet…). Megküzdöttünk az üresfészek-szindrómával, amit nem lehet megúszni, és amely legalább akkora változást hoz az életünkbe, mint a gyermekek érkezése anno – vagyis soha többé semmi nem lesz ugyanolyan. Csakhogy akkor jöttek, akiket várva vártunk, most pedig majd mennek, és mindig hazavárjuk őket… Legalábbis így képzelem, bár nekem ez elvileg még messze van, hiszen későn szültem, kisebbik lányunk még csupán tízéves… De a környezetemen látom, ez nem gyerekjáték: megtölteni tartalommal újra azt, amit cirka húsz éven át maximálisan kitöltöttek jelenlétükkel, szeretetükkel a gyerekek. Ez már egy másik életszakasz, az ürességet, a „szív megszakad” érzést normatív válságnak nevezi a pszichológia, amelyen át kell esni, mint a bárányhimlőn, vagy a szőnyegen szanaszét hagyott játékokon, mint régen… Bevallom, egyáltalán nem várom, bármennyi szabadidőre nyílik is kilátásom. De mielőtt még paráznék, mihez fogok kezdeni, fontos tény, hogy a magyar – európai – fiatalok egyre később, jelenleg átlagosan huszonhat-huszonhét éves koruk körül hagyják el a szülői házat, a mamahotelt.
S mivel gazdasági kilátásaink romlanak, a fiatalok egyre nehezebben kezdenek önálló életet és jutnak lakáshoz, ez a határ kitolódik. Ennek azonban nem örülhetünk, senkinek nem jó: a fiatalok dolga az, hogy kirepüljenek, szárnyaljanak, önállóan.
A féktelen szex nem legenda
