„A mesemondás és mesehallgatás nélkülözhetetlen a lelki fejlődésében”

Kérdés: Nyáron a lányoméknál lakom, a gyerekek körül segítek. Általában semmibe nem szólok bele, és így töretlen a jó viszonyunk. Most mégis egy kis feszültség alakult ki. A múlt héten a kisebbik unokám, aki most kilencéves – kislány – rábeszélte a mamáját, aki történetesen két napig itthon volt, hogy menjen el vele a könyvtárba és vegyenek ki könyveket, már öt címet is felírt magának, hogy mit akar kivenni (Robinson, Harisnyás Pippi és egyebek). A második napon, nem sokkal a zárás előtt, sok nyúzás és könyörgés után végre a lányom elrohant a gyerekkel. A könyvtár előterében videokölcsönzőt rendeztek be, és bár Erika, az unokám egyenesen átvágott rajta és ment befelé, az anyja visszahívta, hogy ha már itt vannak, nézzenek körül. Körülnéztek és a lányom tanácsára kiválasztottak három videokazettát. Mire ezzel végeztek, a könyvtár már zárni kezdett, aznap már nem lehetett kölcsönözni. Erika zokogva jött haza, a lányom meg dühöngött, hogy más gyerek örülne, ha az anyja videokazettákat kölcsönözne ki neki. Erika imádja a mesét, nagyon szeret olvasni, míg a bátyja, Laci meglehetősen sokat videózik. De az én bajom nemcsak az, hogy a kazettáknak inkább Laci örült, mint Erika, hanem az is, hogy ha egy gyerek végre olvasni akar, akkor a szülő miért beszéli rá a videóra? Meg persze azt is fájlalom, hogy miért kell ennyire az utolsó pillanatban menni, s ha már így van, miért nem oda mennek először, ahová a gyerek készült. Nagyon régimódi vagyok? A jövő a videóé és Erika meg én felejtsük el a meséket és a regényeket? Meg az egész olvasást?

Válasz: Nem! Ne felejtsék el a meséket és a regényeket, ne felejtsék el a mesemondást, mesehallgatást, anekdotázást, történetek elbeszélését és az olvasást. Akkor se, ha a jövő netán a videóé lenne, amit mindent üzleti reklámfogás ellenére nem hiszek, különösen nem abban a formában, hogy minden ember számára pótolná azt, amit a mesék, történetek elmondása és meghallgatása, elolvasása jelent. Valójában senkinek nem pótolja. Mert amikor meséket, elbeszéléseket hallgatunk, vagy olvasunk, belső képeket készítünk hozzá magunkban. A belsőkép-készítés pedig a lelki feldolgozás egyik legfontosabb formája. Belső képekben dolgozzuk fel mindazokat a benyomásokat, tapasztalatokat, melyek a külvilágból és saját belső világunkból érnek minket. A gyerekek zseniális belsőkép-készítok. Játék közben is — már aki tud még játszani – belső képeket vetítenek a kezükben tartott akármiféle tárgyra, kőre, fadarabra, s ez teszi lehetővé számukra, hogy elmélyülten jeleneteket elvenítsenek meg, egymással beszéltessék őket, szituációkat hozzanak létre. Ilyenkor kivetítik a játékukba élményeiket, tapasztalataikat, feszültségeiket, vágyaikat, melyek tagolatlanul élnek bennük, és újra meg újra tagolják őket. Ugyanilyenfeldolgozás folyik az álom vagy a fantázia másfajta képalkotásaiban is. A gyerek képéhsége nagyon nagy, hiszen nagyon sok feldolgoznivalója van. És: külső és belső kép között nem tud különbséget tenni.

Ezért aztán, ha meglát egy mozgó képet, akármiféle képernyőn, attól nem tud elszakadni, s minél kisebb, annál kevésbé. De mihelyt a külső képet megpillantja, leáll, blokkolódik a belsőképkészítés folyamata. A külső kép nem segít feldolgozni az élményeket, vágyakat, tapasztalatokat, indulatokat, feszültségeket. Ellenkezőleg! Ezek a képnézés közben feldolgozatlanul maradva csak tovább duzzadnak, s nem találva levezető útjukat, növelik az agressziót. Éppen az adja, hogy belső képeket készítünk a hallottakhoz, olvasottakhoz, saját igényeink, saját belső világunk szerint. (Míg a képernyő mások képvilágát sugározza belénk.) Ha a gyerek szükségleteit, ha a személyiség mentális, lelki egészségét nézzük, akkor egyértelműen Erikának – és a nagymamának – van igaza. A szülőnek okosan korlátoznia kellene a külső képek gyerekeinkre zúduló áradatát, és gondoskodnia arról -játékkal, mesével, felolvasással, kedélyes, anekdotázó beszélgetésekkel -, hogy a gyerekek belsőkép-készítő tehetsége ne sorvadjon el, hanem erősödjön.