Dodge Ram parkol egy útszéli motel bejárata előtt: a hatalmas batár már nem is pick-up, hanem egyenesen kisteherautó; erőtől duzzadó gépszörny. A vezető oldaláról sáros lábnyomokat követünk a recepcióra, onnan meg a zöldes neonfénnyel megvilágított folyosókra; bejelentkezünk a tipikus útszéli motelbe. Bent dupla ágy, fésülködőasztal, egyszerű fürdőszoba. Semmi különös. Január van, az idő langyos, csak este fordul csípősre; szinte reszketnek a pálmafák a lilás-bíbor alkonyatban. Pahrumpban vagyunk, félúton Las Vegas és a Halál völgye között.
Műből az igaziba
Néhány éve januárban a feleségem után utaztunk, akit a munkája Las Vegasba szólított, ahol egy modern technológiákkal foglalkozó kiállításon kellett két hetet lehúznia. Amikor végzett a megbeszélésekkel, és a kiállítás bezárt, elkezdtük járni a környéket.
És hogy Pahrump mitől volt érdekes? Attól, hogy egyáltalán nem érdekes. Egy út menti házsor, ahol valamiért gyanúsan sok a tűzijátékokra szakosodott üzlet, és ahol a mosodában hiányos fogsorú, szegény, ellenben végtelenül barátságos amerikaiak mellett tisztítjuk ki a motyónkat. Nagy váltás ez Las Vegashoz képest, ahol a mű-Eiffel-torony, a mű-Velence műlagúnákkal, a Mirage hotel előtt kitörő monumentális művulkán uralja a csiricsáré főutcát, a Stripet. Vegas fénnyel és csillogással átszőtt, feltűnően mesterséges, „csinált”, de egyben végtelenül szórakoztató város. Tőle másfél órányira meg – Amerikában ez egy karnyújtás – itt a valóság maga: a poros, álmos kisváros a semmi kellős közepén. (De inkább a szélén.) Furcsa érzés feldolgozni ezt a hirtelen változást, de ami a következő napon jön, az még furcsább lesz. A világ legforróbb pontjára indulunk.
Reggelire megisszuk a motel híg, de bivalyerős kávéját, jó sok juharszirupot locsolunk a palacsintánkra, és hegyomlásnyi pick-upokat kerülgetve kihajtunk az országútra. Kopár és szürke hegyvidéken autózunk, hogy aztán a Death Valley Junctiont, a völgybe leágazó kereszteződést elhagyva az épületek is tovatűnjenek. Innen a táj holdbéli – leszámítva, hogy a hold felett koromfekete és csillagos az égbolt, itt meg olyan vakítóan kék, hogy kiveri az ember szemét, ha nem vigyáz.
A Zabriskie Point és a forróság
Kamaszkoromban láttam a Zabriskie Point című filmet. Michelangelo Antonioni szürreális alkotásában a diáklázadások évében egy szerelmespár talál itt egymásra.
A Zabriskie Point a fogyasztói társadalom erős kritikája – a végén grillcsirkék és mikrohullámú sütők robbannak szét szuperlassított felvételeken. De nemcsak ez maradt meg bennem, hanem a film jellegzetes helyszíne: a varázslatos sársziklák is. Már előző este a térképen is feltűnt, hogy az út első állomása maga a híres Zabriskie Point, és kíváncsian vártam, vajon olyan-e, mint amilyennek huszonöt éve, a koszos kis artmoziban láttam.
Természetesen olyanabb. A Zabriskie Point a Halál völgyének bejárata. Az ötmillió éve itt hullámzó Furnace Creek sáros üledékéből jött létre. A helyet Christian Brevoort Zabriskie-ról nevezték el, aki a múlt század elején a helyi bóraxbányák igazgatója volt. A dombok alóli parkolóból könnyű séta visz fel a kilátópontra, ahonnan pazar a rálátás a környező vidékre. Messziről homoksivatagi formáknak tűnik a dombok vonulata, de ha az ember rálép, érzi, hogy ez bizony kőkemény szikla. A megkövült iszapot évezredek alatt az erózió pusztította le tarajos-hullámos festői alakzattá. És míg a dombok éles gerinceiből kisebb nyiladékok erednek, alant szűk kanyonok futnak körbe – sőt, az innen már tényleg csak néhány mérföldnyire fekvő Death Valley-hez is.
