1992: Bánatkönny – Vivien új családot keres

Vivien, szemében két hatalmas bánatkönnyel, új családot keres. Másik apát és másik anyát. Már a hirdetés szövegét is megfogalmazta, már csak fizetnie kell érte szavanként néhány forintot, s ha szerencséje lesz, tán akad házaspár, aki éppen őreá, a tizennyolc éves Vivienre vár.

– Azóta keresek új családot – mondta a lány, és kissé szégyenkezve lehajtotta a fejét -, amióta meghalt a nagyanyám. Nyolcvankét éves volt amikor eltörte a lábát, fönt a combjánál, ám az orvosok mégsem műtötték meg. Azt hajtogatták, nincs értelme, túl öreg már. A család akkor úgy döntött, én maradok otthon; mert anyu nem akarta, hogy az anyját kórházba vigyék. Meg aztán a kórházak sem szeretik az efféle betegekkel való bíbelődést. Anyuék először arra gondoltak, a nagymama egyedül is ellesz addig, amíg mi hazajövünk az iskolából, de aztán eszükbe jutott, még megszólná őket a falu. És akkor úgy határoztak, én maradok ki a gimnáziumból, én ápolom a nagymamát, én etetem, mosom le és teszem tisztába – mert én szeretem őt a legjobban. Tizennégy éves voltam és tudtam, addig leszek otthon, amíg a nagyanyám meg nem hal. Beköszöntött a tavasz, amikor otthagytam az iskolát, és tél lett, mire a nagyanyám meghalt. Összekeveredett bennem a világ. Kezdetben csak sírtam, majd ordítottam. A legnagyobb elképedésemre sehogy sem tudtam abbahagyni. És le kellett rogynom a földre, mert mind a kezemet, mind a lábamat bénának éreztem. Belőlem jött mindez, mégis szinte kívülről láttam magamat. A nővérem akkor szólt a gimnáziumban az iskolaorvosnak, s kaptam tőle injekciót. Az orvos ideggyógyintézetbe utalt. Három hónapig voltam ott. Nem kezeltek gyógyszerrel, csak Rudotellel, hogy oldják bennem a feszültséget. Itt a zárójelentésem. Megmutassam? Csoportfoglalkozásokon vettem részt, amit nagyon nem szerettem; mindig mást mondtam ugyanis, mint amit szerettek volna hallani tőlem. De az egyik fiatal pszichiáternő megértett. Nem is akart elengedni a kórházból, ám a főorvos ki jelentette, nem maradhatok tovább, másnak is kell a hely. Fótra küldtek akkor, a Gyerekvárosba. Tudták, ha hazaküldenének, kiújulna megint a bajom. Három hónap múltán mégis hazakerültem, hogy onnan vagy három esztendőig ki se mozduljak…

– Most miért hallgattál el? – kérdeztem Vivient, mire kényszeredetten elhúzta a száját.

– Valahányszor kilépek a házból – motyogta -, hányinger fog el. Pedig nem vagyok beteg. Csak nem akarok kimozdulni.

– Miért jobb bent, a házban?

– A házban el vagyok szigetelve és végre nem kell szégyenkeznem. Az előtt az iskolában mindig csak játszottam, színészkedtem a szegénységünk miatt. Mert abban a faluban, ahol lakunk, az efféle szegénység nagyon feltűnő. Ételre még elegendő a pénzünk, ám ruhára nemigen telik. A ház is, amelyben lakunk, félig-meddig felújított. Öreg parasztház. Anyu szakács egy pesti hotelben, apu meg rokkant, s ami pénzt megkeres, azt elkártyázza meg elflipperezi. Apu egyébként olyan átlagos ember. Azt mondják, jóképű, csak elhanyagolt. Negyvenhat éves. Apu fiatalkorában rendőr volt, de egyszer, nem tudom miért, a tüdejébe lőtt. Jól kisiklott az élete. A nővéremmel mi már a második házasságából vagyunk. Amikor megtudta, hogy csak lány lettem, beüzent a kórházba, haza se jöjjünk, neki lány nem kell. Apu tizenhat éve iszik. És teljesen utálják egymást anyuval. Kiskorunkban alig tudtunk éjszakánként aludni – a verekedések miatt, ezért az órákat majdnem mindig átaludtuk. A szomszédok néhányszor följelentették aput, ám a tanács nem tudott mit csinálni. Végül tizenhat éves koromban alkoholelvonóra küldték Pomázra, mert már nem tudta tartani a vizeletét, s éjszakánként rendre bepisilt. Amikor visszajött Pomázról, egy pszichiáternőhöz kellett járnia. Most már nem, holott ugyanúgy veri anyut, és egyfolytában meg akarja ölni. Rájött ugyanis, hogy anyu titokban iszik. Megtalálta az eldugdosott üvegeket. Anyura nem mondható, hogy alkoholista. Csak azt hiszi, abban a téveszmében él, erősebb lesz az italtól. Olyankor anyu nagyon más. Sokáig azt gondoltam, attól ilyen, hogy nincsenek rendben az idegei. Ezt mondta mindig, én meg védtem őt – apu előtt. De aztán apu megtalálta az üvegeket. Azt hiszem, számukra valójában minden csak ürügy. Hogy összeveszhessenek. Anyu ilyenkor kiabál, apu meg rugdossa. Ami azért veszélyes, mert anyu lába visszeres és könnyen megpattanhat rajta az ér. Kisebb korunkban ilyenkor mindig nekimentünk apunak. Magunk miatt is. Tudtuk, ha nem védjük meg anyut, akkor gyermekotthonba kerülünk. Az a legszörnyűbb, hogy a falu mindent tud. Talán még a gondolataimat is, hogy másik apát s másik anyát érdemelnék. Hirdetéseket kezdtem fogalmazni:

„Olyan értelmes, kedves, jól szituált házaspárt keresek, akik gyermekükként otthonukba fogadna egy, a természettudományok, a kozmoszkutatás iránt érdeklődő, megértésre és szeretetre vágyó fiatal lányt. ”

A hirdetésemre két férfi jelentkezett. Egy idősebb úr Németországból s egy fiatalabb Amerikából. Ám a levélből kiderült, a floridai valójában barátnőt keres. Végül maga helyett egy Floridában élő magyar családot ajánlott. Megírtam nekik az életemet úgy, ahogy van, erre azt írták, akkor sajnálják, de nem vállalnak. Így telt el, levelezgetéssel, három hosszú év. Közben elvégeztem egy babysitter tanfolyamot is, mert itt akartam hagyni az országot. Úgy gondoltam, csak nagyon távol tudnám az életemet újra kezdeni. Mennék is, meg nem is. Anyu miatt. Ha meghalna, öngyilkos lennék. Pedig anyu sok mindent meg sem ért. A gondolkodása elég parasztos, rabja a szokásoknak.

– Mit nem ért meg belőled?

– Például azt, miért akarok öngyilkos lenni akkor, ha ő meghal. Hogy miért gondolok én ilyesmikre. Tessék elolvasni, itt a zárójelentésem:

„Vivien traumatizáló családi miliőben nőtt fel. Az apa alkoholista, agresszív, az anya neurotikus személyiség. Vivien nyolcéves koráig neurotikus, tizennégy éves koráig alvajáró, holdkóros. Egy éve az iskolából kimaradt, kritikátlan párkapcsolatokat létesített, mert a szülői házban való tartózkodása az apa agresszivitása miatt tarthatatlanná vált. A felvétel előtt teátrális öngyilkossági kísérletet hajtott végre…”

– Miféle teátrális öngyilkosságról ír a zárójelentés?

– Gyógyszereket szedtem be. Amit otthon találtam; csak keveset. Ezért nem is mosták ki a gyomromat. Csupán elaludtam.

– És milyenek voltak a kritikádon párkapcsolataid?

– Ezekben a kapcsolatokban sohasem a férfit kerestem, mindig csak családot. Az egyik fiú a faluból megkérte a kezemet, nemet mondtam. Mert rájöttem, nekem igazából a gyerekkorom hiányzik.

– Tizennyolc évesen, félig felnőttként visszakaphatja-e bárki is a gyermekkorát?

– Hát nem. De talán még juthat egy normálisabb családhoz. Hiszen én még nem is fejlődtem ki rendesen! Körülöttem, s bennem még minden olyan bizonytalan! Csak annyit tudok, nagyon szeretnék tanulni. Ahogy például a nővérem. Ő már egyetemista, s szűkösen ugyan, de megél az ösztöndíjából. A nővérem az én teljes ellentétem. Ő mindenben sokkal, de sokkal jobb. Durvább a személyisége, és valahogy mégis kedvesebb.

– Miért nem ő maradt otthon a nagyanyáddal?

– Így volt ésszerűbb. Egy évvel előbbre járt a tanulásban, s a bizonyítványa kitűnő volt. Azt hiszem, ő is szívesen választana másik családot, mert nem is az a gond, hogy szegények vagyunk, hanem hogy állandó nálunk a nyugtalanság és a félelem, mikor öli meg apu anyut. Ha apu nem lakna itthon, akkor csak nagyon szegények lennénk. Képzelje, idén szeptemberben újra elkezdtem a gimnáziumot, levelezőn. Nagyon nehéz. A legnehezebb az, amikor ki kell lépnem a házból és végig kell mennem a falun. Ilyenkor rám tör a hányinger. Visszaszaladnék, ám gimnázium nélkül nem lehetnék se biológus, se kozmoszkutató. Tudja, azért hirdetgetek, hogy meghúzhassam magamat valahol egy kis szobában, egy jóravaló családnál. Nem látom magamat kívülről, de azt mondják, kedves lány vagyok, csak nem túl vidám. Mit gondol, akad család Magyarországon, aki épp egy ilyen lányra vár?

Scipiades Erzsébet