Alain Delont álhatatosan szereti, aki szereti, gyűlöli, aki gyűlöli. Nem is annyira önmagáért, hanem mert alakításain, viharos érzelmi és filmes múltján keresztül egy darab történelmet képvisel. Delon, az exhentessegéd, exlégiós, exbárpincér, ex-szexuálkarrierista, akit mindig, minden helyzetben a barátok és a nők mentettek meg. A francia mozi utolsó férfidívája, szívkirálya filmes pályafutásának harmincötödik évfordulóját ünnepli.

Legutolsó filmjében, a Casanova visszatérésében, amely szám szerint a nyolcvankilencedik, öregedő, melankolikus csábító, aki nem tud belenyugodni abba, hogy elveszíti mágikus hatalmát a nők felett. Delon Casanovája az elmúlással kényszerűen „kacérkodó” férfi szimbóluma. Fikció és valóság, rejtőzködés és lelepleződés furcsa játékát űzi Delon-Casanova, a francia film egyik legmarkánsabb és legerőteljesebb egyénisége. Mereven elhatárolja magát az ún. komédiásoktól, akik tanult mesterségként választották a színészetet. A másik táborhoz tartozónak vallja magát, a „semmiből jöttékhez”, mint Jean Gabin, Burt Lancaster, Lino Ventura, akik azért lettek nagyok, mert erős egyéniségüket a mozi szolgálatába állították. Viscontitól tanulta, hogy egy színész karrierje leginkább egy épülethez hasonlítható, ha ugyanis hiányoznak az alappillérek, nincs hová emeletet emelni. Ráadásul az emelet felrakásához különböző anyagokat kell keverni. így „keveri” Delon is a szerepeit: Zorrót a Klein úrral, Roccót a Casanovával. És eközben rendületlenül azt hajtogatja: „Profi vagyok, ami nálam azt jelenti, hogy a munka nem korlátozódik a felvétel harminc-negyven napjára. A legtöbb kollégámnak más a felfogása a mesterségről, és már az utolsó forgatási nap után elszöknek a Bahamákra.” Míg ő, az idővel rendezővé és producerré is avanzsált filmsztár, művészi és erkölcsi felelősséget vállal azért, amit kiad a kezéből. Delon titkon a bűvös százas szám felé kacsingat, addig nem mond búcsút a kamerának, amíg el nem készíti századik filmjét. A produceri tevékenységet egyelőre felfüggesztette, mert mint mondja: „Se időm, se pénzem. Fárasztó koldulni.”

Az utóbbi időben kevés feladat érintette olyan elevenen, mint a közönség- és szakmai sikerrel visszaigazolt Casanova. „Kalandja” az öregedő csábítóval ötvenkettedik születésnapján kezdődött, Schnitzler azonos című könyvével, melyet egy filmes barátjától kapott ajándékba. Amint felnyitotta, a következő mondatra bukkant: „Casanova ötvenkét éves volt és már élete alkonyára gondolt.” Az idő tájt Delon még túl fiatalnak érezte magát a szerephez, majd amikor elolvasta Jean-Claude Carriére, a regényből készített forgatókönyvét, „beindította a gépezetet”: Casanova kedvéért meghízott öt kilót, megnövesztette a haját és felvevőgép elé állt. A Casanovaságot illetően hevesen tiltakozik, olyannyira, hogy ellen-Casanovának tartja magát. Egyfelől gyűlöli azokat a férfiakat, akik a hódítás bevált trükkjeit alkalmazzák a nőkkel szemben, másfelől soha nem ő szemelte ki az „áldozatait”, ellenkezőleg, a nők választották őt. Férfikalandjai emlékeinek távlatából mostanában gyakran gondol vissza azokra az időkre, amikor még anyjával lakott és a sceaux-i parkon át vezetett az útja. Amint így sonkákat szállított megrendelésre, kinyíltak az ablakok, a lányok kihajoltak és ő hallotta, hogy összesúgnak a háta mögött: „Nézzétek, ott megy Alain!” Egyszóval soha nem kellett erőfeszítéseket tennie, hogy észrevegyék. Ellenkezőleg. Delon „szépsége” időnként inkább hátrányt jelentett, mint előnyt a mozi világában, hiszen bizonyos szerepekhez mesterségesen kellett úgymond „elcsúfítani” az arcát. A Szamuráj, a Klein úr vagy épp a Zsaru c. filmek Delonja köztudottan nem a külső vonzerejével hat, míg a Casanova esetében az ötvenhét éves Delon utolérte a korát. És mint aki valóban fél az öregedéstől, tobzódik a közeli és távoli tervekben, feladatokban. Jelenleg Gilles Perrault regényének, a Farolásnak a filmváltozatát forgatja, majd októberben egy „csodásnak” nevezett Simeon-történet, a Plüssmedve megfilmesítését tervezi. A ’93-as évet egy nagy kaland jegyében, egy Wim Wenders-film főszerepével indítja, azt követően újra rendezői minőségben láthatjuk viszont: pályatársa és jó barátja, Jean-Pierre Melville emlékének kíván adózni, akit megannyi színésztársával egyetemben a francia mozi egyik nagymesterének tekint.

A filmes Delon mítoszához hozzátartozik állítólagos összeférhetetlensége, szakmai szigora, kérlelhetetlensége. Zsarnoki hírét ő maga a következőképpen magyarázza: „Ha olyan rendezővel dolgozom, aki érti a dolgát, tudja irányítani a színészeket, a világ legalkalmazkodóbb, legszelídebb partnere vagyok. Ha például Godard-ral dolgozom, mindenben a rendelkezésére állok. De amikor olyanokkal vagyok kénytelen dolgozni, akiket Gabin kizsákmányolóknak nevezett, akkor, de csak akkor szörnyeteggé válók.” Az említett Godard-ral készített filmje, az Újhullám cannes-i bemutatóján nagyobb visszhangot és figyelmet váltott ki Delon érkezése, mint maga a film. „Luciferi” jelmezben, hatásos belépővel, bárkán érkezett a Croisette-re, mint egy egzotikus ország császára, ahonnan riporterek hada követte a fesztiválpalotába. A külsőségeket a közönség elvárásának „rovására” írja. A cannes-i és egyéb díjkiosztó ünnepségek, a szakmai elismerések kérdésében Delon azt vallja, hogy „egyedül az érdem számít”. Többek között emiatt utasította vissza a Becsületrendet. Nem tartotta magát érdemesnek rá. Kizárólag akkor fogadta volna el, ha katonai érdemként maga De Gaulle tábornok nyújthatta volna át. Ezzel szemben, amikor kulturális minisztere és barátja Jack Lang a művészetek s az irodalom tiszti keresztjét adományozta Delonnak, szó nélkül elfogadta, minthogy művészi pályafutása elismerését jelenti. A patriotizmusáról és De Gaulle-imádatáról híres Delon az utóbbi időben az egységes és soknemzetiségű Európa összefogása mellett voksol, az Amerika-invázióval szemben, habár a nyílt politizálástól és politikai porpagandaszerepléstől eltávolodott. „Még mindig a mozi az, amit a legjobban csinálok” – mondja, miután megannyi üzleti és művészi vállalkozással kacérkodik időről időre. Amikor civil „portyázásai” után visszatér a filmhez, olyan érzéssel teszi, mint aki rátalál túl korán elhagyott szerelmére.

Harmincöt évi szakadatlan jelenlétét a moziban 1987-ben majd egy évre felfüggesztette. Akkoriban már pénzember, bútorgyáros, bokszmérkőzések és lóversenyek szponzora. És hirtelen elhatározza, hogy énekesként debütál. Ezen a téren már voltak sikeres próbálkozásai. Ki ne ismerné Delon férfiason szikár hangját a Dalidával közösen készített „Paroles, paroles” felvételéről, vagy a világhírű Kalandorok c. film kísérőzenéjeként énekelt Létitient? Ám ezúttal egy személyes hangvételű vallomásról van szó, Comme au cinéma, Mint a moziban címmel, amely némi nosztalgiával kalandozik Delon és a mozi kapcsolatában. A dal nyilvános televíziós felvételén egy véletlennek köszönhetően találkozik a holland modell és szépségkirálynő Rosalie van Bremennel, aki barátnője helyett „ugrik be” a Delon-vokálba. „A színpadon ismertük meg egymást, és azóta együtt vagyunk” – vallja Delon, akit Rosalie egy gyönyörű kislánnyal, Anouchkával ajándékozott meg. Alain, Anouchka és Rosalie a Párizs közeli Douchyban élnek, ötvenhektáros birtokon, erdők, fák, kutyák, madarak, csobogó szökőkutak védettségében. Mindhárman nagyon boldognak látszanak, még akkor is, ha a családfő azt állítja magáról a tőle megszokott egyes szám harmadik személyben:

„Nem lennék annak a nőnek a helyében, aki Alain Delonnal huzamosabb ideig együtt él.”

Szentgyörgyi Rita

Nők Lapja 1992/42. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Alain Delon A Szicíliaiak klánja című film egyik jelenetében, 1969. (Fotó: Stanley Bielecki Movie Collection/Getty Images)