A kimagasló eredményeket elért olim­pikon, a nagyszerű tudós, az első öt kilo­méterét lefutó fogyókúrázó is motiválja magát valamivel, a végén ott az arany, egy elismerés vagy fél kiló mínusz… Önma­gá­­ban is hihetetlen érzés, de mindig van valaki, akinek ezt meg akarjuk mutatni. Látod, megcsináltam, képes vagyok rá, dicsérj meg!

Gyerekként még annyira egyértelmű, amikor a szüleinknek akarjuk megmutatni, mennyire jók vagyunk, mennyire megér­de­meljük a szeretetüket. Minden egyes rajzzal, megtanult versikével, bekötött cipő­fűzővel őket akarjuk lenyűgözni. Aztán egy ideig kizárólag a kortársak el­ismerése számít, sőt a legvadabb kamasz­években inkább ciki, ha anyánknak tetszik, amit csinálunk.

Felnőttként bonyolódik a helyzet, mintha mind több és több helyen kellene bizonygatnunk, hogy megálljuk a helyünket. Az elmúlt években ez
a bizonygatás egyre erősödik, kevesebbet találkoznak a munkatársak, sokan úgy érzik, hangoztatni kell, hogy ők otthon keményen dolgoz­nak, nincs lazsálás, megszakadnak, de a gyerekkel is törődnek, a ház­tartásban is elboldogulnak. Online bizonyíték van bőven, rep­kednek a hashtagek: #szeretemamunkám, #vasárnapifőzés, #meg­tu­domcsinálni. Kemény munka megfelelni a kollégáknak, a barát­nőknek, a férjünknek, az anyósunknak és az anyánknak – mert bővül a sor az évekkel. Ezért elképesztő érzés, ha pár nevet ki tudunk húzni a listából.

Amikor végre adunk magunknak egy kis szabadságot, megengedőb­bek leszünk a hibáinkkal. Amikor már tudjuk, elhisszük, hogy valóban meg tudjuk csinálni.
Ezen a héten a címlapinterjúban a megfelelési problémákról is beszélgetünk.