Tizenegy éves voltam, amikor berobbant a Buli után a takarítás című dalod. Csodáltalak!
A külső megfigyelő szemében egy kamasz lány országos sikere nyilvánvalóan pozitív történet, és természetesen alapvetően hálás vagyok a popsztárságnak meg ennek a dalnak. De… Negyvenöt évesen nagyon hiszek a test és lélek összefüggéseiben, és mindig sokkal inkább a lelkemet igyekszem gyógyítani betegség esetén. Ha valami nehézséget szeretnék helyretenni magamban, visszamegyek az időben. És az elmúlt évek önboncolgatása során felismertem, hogy sok furcsa élményem erre az időszakra vezethető vissza. Nem voltam felkészülve a népszerűségre, és nem vágytam rá. De azt gondolom, nálam nem az történt, hogy elszálltam magamtól, inkább az összes kamaszos komplexusom felerősödött. Nyomorultul éreztem magam.
Miért?
Azért, mert akkor szembesültem azzal, mennyire nehezen értelmezhető dolog a siker. Sokan azt gondolják, ami sikeres, az értékes is. Én viszont pontosan tudtam, hogy mennyi befektetett munkám van ugyanannyi évesen Gavroche vagy Nyilas Misi megformálásában a színpadon, meg abban a lemezben, aminek a dalait egy hét alatt vidáman felénekeltem. Hogy mennyien látták-hallották az egyik vagy a másik produkciót, vagy hogy mennyit kerestem vele. Egy színházi előadásért pár száz forintot kaptam gyerekszereplőként, ami viszonylag sok pénz volt. Az albumért viszont hatvanezret. Egyébként platinalemez lett, kétszázezer példány kelt el belőle. Természetesen emögött is volt tehetség, odafigyelés, idő, energia, de akkor is aránytalannak éreztem, amit kaptam általa. A mai napig kísért ez a furcsa kettősség, ami a mi pályánkon jellemző: semmi összefüggés nincs aközött, hogy mennyi munkát teszel bele valamibe, és hogy abból mennyit tudsz kivenni akár anyagilag, akár presztízsértékben. Sok komplexus keletkezett bennem, egy részüket a mai napig nyögöm. Hosszú évtizedeken keresztül kerestem a visszajelzést, ami az én aktuális teljesítményemnek szól. Mellesleg ezeknek az általam akkor tingli-tanglinak tartott daloknak az lett a következményük, hogy nagyjából soha többé nem tudtam úgy kimenni az utcára, hogy aki szembejött, az ne ismert volna meg, pontosabban ne vélt volna ismerősnek valahonnan.
