Julikám, tudtam, beteg vagy, de lehetetlen, hogy többé nem hallom a nevetésedet, nem magyarázod el, miként nem reped a bejgli, és kimarad az életemből az a csupa szeretet, mégis nyers őszinteséged, amivel magadhoz láncoltál a Nők Lapja szerkesztőségében. Te már „név” voltál a kilencvenes évek elején, a gasztronómiai rovatot vezetted, én akkor kezdtem, mégis gyorsan lettünk barátok. Mennyit beszélgettünk, nevettünk! Emlékszel? Szemben ültél velem az értekezleteken, és leolvastam az arcodról: ugyanazon mérgelődsz, amin én. De jó volt!

Ahogy az is, mi szívből örültünk egymás sikereinek. Ritka kincs. Közben tudtam, igényes és maximalista vagy, embertelenül sokat dolgozol a könyveiden, és nagyon büszke voltam (vagyok) rád, hiszen százhuszonkilenc remek szakácskönyvet írtál. Világviszonylatban is fantasztikus teljesítmény! Alig akad magyar család, ahol nincs a polcon legalább egy Frank Júlia-szakácskönyv. Hányszor vittem ajándékba a legújabb könyveidet külföldi interjúkra, mert ott élő honfitársaink kikönyörögték…! Vittem a Könnyed magyar konyhát, a cukorbetegeknek, fogyókúrázóknak írt kötetedet, még a négyezer receptet tartalmazó, súlyos és gyönyörű Óriás szakácskönyved is utazott velem repülőn. Éreztem, tapintottam, szeretnek az olvasóid, ahogy te is őket, ezért élvezted az olvasótalálkozókat, amelyek keretében vidám sztorikkal fűszerezve még konyhatechnológiát is tanítottál. Imádtad a munkádat, rádiókban, televíziók­ban, újságokban terjesztetted, a főzés alkotás és örömforrás, csak akkor jöttél ki a sodrodból, amikor szakszerűtlenséggel vagy a könyveid lekoppintásával szembesültél. Ilyenkor kitört belőled az erős Frank Júlia, aki nem hagyja magát.