Egy volt osztálytársam egyszer hatalmasat karambolozott egy taxissal. Esélye sem volt felgöngyölíteni, vajon ki volt a hibás, mert néhány percen belül egy tucat taxis érkezett a baleset helyszínére, és azonnal ugyanazt a verziót fújva biztosították a helyszínelő rendőröket, hogy az osztálytársam a vétkes. 

Felnőttkorom első, de szinte sorsfordító csoportélménye akkor történt, amikor a futás rendszeressé vált az életemben. Talán banálisan és megfoghatatlanul hangzik, de egy idő után elfogott az a hihetetlenül jó érzés, hogy egy közösség tagja vagyok. Még ha ez hatalmas is, és csak néhány tagját ismerem személyesen, részese lenni a világ összes futóját magában foglaló közösségnek egészen új élmény volt számomra. Egy maláj ultramaratonista, az izzadtan szenvedő, de kitartóan futó duci szomszéd fiú, a margitszigeti futókör összes velem egy időben edző embere, de még Eliud Kipchoge, minden idők legnagyobb maratonistája is valahogy az én taxisaim lettek. Közösséghez­ tartozni az emberi létezés egyik legfontosabb alappillére, az elmúlt évek, évtizedek azonban ezt elfeledtették velünk. Napjainkban számos olyan folyamat indult el, amely próbál segíteni, hogy visszataláljunk azokhoz az értékekhez, amelyek egykor egészséges, jól funkcionáló emberré tettek bennünket, és ennek az is része, hogy lassan újra felfedezzük a közösségeinkben, csoportjainkban rejlő elfeledett erőt.

Senki sem sziget

Aki látta a húsz évvel ezelőtti sikerfilmet (vagy korábban olvasta Nick Hornby regényét), az Egy fiúrólt, az biztosan emlékszik, amikor a főhőst alakító Hugh Grant vitába száll Bon Jovi slágerének egyik sorával, miszerint „no man is an island”, azaz senki sem sziget. Ugyanis meggyőződése, hogy a legnagyobb szívességet azzal teszi magának, ha távol marad a többiek­től, és maximum randizási céllal merészkedik más emberek közé. Élete mégis akkor vesz száznyolcvan fokos fordulatot, amikor – szintén ismerkedési céllal – elmegy egy egyedülálló szülőknek szóló terápiás csoportba, és elhagyott apának adja ki magát. Végül ennek a csoportnak a tagjai és a velük történő váratlan események hoznak olyan fordulatokat hősünk életébe, hogy a film zárójelenetében ő maga is elismeri, hogy Bon Jovinak igaza volt. 

Az Egy fiúról filmváltozatának bemutatása óta pontosan húsz év telt el, és ez idő alatt rengeteg változás történt. Felgyorsult világunk elmagányosított bennünket, az állandó rohanás, a folytonos időhiány pont társasági életünkben okozta a legnagyobb repedéseket. Ugyancsak az elmúlt évtizedek vívmánya, hogy életünk bizonyos részét az online térben éljük. Ennek megvannak az előnyei; több emberrel és a tőlünk távol élőkkel is könnyebben tudunk kapcsolatot tartani, ennek azonban sokszor a személyes találkozásaink látják kárát. Ma már tisztában vagyunk vele, hogy lehet ezer ismerősünk a Facebookon, de ha nincs senki, akit éjjel egykor is felhívhatunk, ha bajban vagyunk, akkor egy barátunk sincsen. És persze a Covid sem segítette, hogy ez az elszigetelődés lassabban menjen végbe, sőt, drasztikusan felgyorsította ezt a folyamatot, amikor hónapokra elvágott minket egymástól. 

Szerencsére kezdünk észbe kapni. Lassan eljut a tudatunkig, hogy ha folytatjuk ezt az észvesztő rohanást, akkor tulajdonképpen végünk van. Ki szép nyugodtan, ki kétségbeesve keresi a visszautat a lelkéhez. Lassulni szeretnénk, halkulni, tudatosabban élni. Gazdasági értelemben véve az elmúlt évtizedekben az időnk jelentette a legnagyobb értéket, a mai elgondolás szerint azonban mára a figyelem lett a legnagyobb kincsünk. Talán ez is az oka, hogy kezdünk rátalálni a különböző közösségekre, sőt, terápiás csoportokra, hiszen ezekben a másikra és a magunkra figyelés egészen új dimenzióját élhetjük meg. 

A csoporthoz tartozás lélektana

Hogy miért törekszünk arra, hogy újra felfedezzük a közösségek, csoportok adta pluszt, arról Darányi Gertrúd pszichológust és művészetterapeutát kérdeztük. 

– A csoport olyan pszichológiai­ egység, amelyet kettőnél több ember alkot, tagjainak közös céljuk van, viszonylag stabil a kapcsolat közöttük, egyesek függhetnek a másiktól benne, és kommunikálnak, interakcióba lépnek egymással – mondja. – Az ember társas lény. Evolúciós­ szempontból azért rendeződünk csoportba, hogy túléljünk. Maga az életünk is így kezdődik, hiszen egy csoportba születünk bele, egy kis közösség várja az érkezésünket. Ez a családunk. Amikor valamilyen terápiás csoportba járunk, az azt a lélektani folyamatot hívja elő, miszerint minden csoportban leképeződik egy látszólagos család.

Gertrúd szerint a mikroközösségek hatalmas erőforrással rendelkeznek, hiszen ezek is olyan közegek, ahol figyelnek egymásra az emberek. Ennek nagy a megtartóereje, ezért ragaszkodunk sokszor a szomszédságunkhoz, a környékünkhöz vagy akár egy nyaralóövezethez is. 

– Jelen pillanatban a társadalom individuális működést hív elő, az emberek elszigetelődtek egymástól – folytatja pszichológus szakértőnk. – Régen ez nem így volt, a falvak, a közösségek nem így működtek. A nők a fonóban, a férfiak a kocsmában – mindenféle pejoratív sztereotípia nélkül – fontos közösségek voltak. Ha a hovatartozásra gondolunk, sokszor hiányt érzünk, de kezd visszatérni a köztudatba az a gondolat, hogy a jól működő egyének mögött mindig jól működő csoportok állnak. A terápiás, önsegítő közösségek vagy a mindfulness (tudatos jelenlét) térnyerésével egyre népszerűbb jóga- és meditációs csoportok eleve olyan közeget jelentenek, ahol le kell lassulni. A társulásban mindenki megtalálhatja a fókuszt, és megtapasztalhatja az egyszerre befelé és kifelé figyelés élményét. Már csak azért is, mert minden csoport alapszabálya, hogy egyszerre csak egy ember beszél.

Visszatérve az említett Egy fiúrólra, a filmekben gyakran látunk terápiás csoportokat, de fontos lenne tudatosítani magunkban, hogy ezek a közösségek a valóságban is léteznek. Az anonim alkoholistákról talán már mindenki hallott, a függőséggel kapcsolatos terápiás munkában ezeknek a csoportoknak döntő szerepük lehet. A gyászt vagy a különböző veszteségeket feldolgozó társulások is viszonylag ismertek, de tulajdonképpen bármilyen nehézség vagy különös élethelyzet apropója lehet egy közösség létrejöttének. 

– Én a csoportok mellett teszem le a voksomat – folytatja Gertrúd –, úgy gondolom, mindenkinek pozitív dolgokat ad, ha rendszeresen jár valamilyen összejövetelre. Megtapasztalni, hogy milyen, amikor figyelünk egymásra, és nem bántjuk egymást, fontos élmény.

Mitől működik egy önsegítő csoport?