A gyerekek különösen kreatívak és kitartóak tudnak lenni, ha arról van szó, hogy valahogyan késleltessék az ágyba kerülést. Még egy esti mese, még egy jóéjtpuszi, pizsamacsere, egy pohár víz, „jaj, még eszembe jutott, hogy…” – csak néhány a leggyakoribb időhúzási technikák közül, de az igazán elhivatottak képesek új koreográfiát bemutatni, kézenállást gyakorolni, és a kedvenc mondókájukat százhatvanadjára is elénekelni, csak hogy még egy kicsit tovább ébren tarthassák egyre nagyobbakat pislogó felmenőiket. Alanna McGinn, a Good Night Sleep Site alvási tanácsadója ezt a küzdelmet nevezi „a véget nem érő lefekvési rutinnak”, amelynek felnőttek milliói esnek áldozatául minden egyes este.

Lássuk, hogyan cselezhetjük ki a kicsiket, és bújhatunk végre akkor ágyba, amikor mi szeretnénk!

Tartsuk a rutint!

„Nem számít, milyen korban vagyunk, nehezünkre esik hirtelen százról a nullára váltani. Egy egyszerű, lépésről lépésre haladó rutin (például pizsama, fogmosás, olvasás) időt ad a gyerekeknek, hogy lenyugodjanak és felkészüljenek az alvásra” – fejtette ki McGinn a Huffington Postnak.

A rutin segíthet abban, hogy az elalvásra való készülődés a veszekedés helyett inkább minőségi, mély kötődésre szánt időt jelentse a szülő és a gyerek számára egyaránt. (Csak hab a tortán, hogy a meseolvasás valójában nekünk is segít elcsendesedni, és jó eséllyel mi is könnyebben kapcsolunk ki éjszakára utána.)

Ne kifejtendő, hanem eldöntendő kérdéseket tegyünk fel!

Kapcsoljunk főnök üzemmódba – végtére a gyereknek is az a jó, ha érzi: az ő vállát semmiféle felelősség súlya nem nyomja!

Ha az „éhes vagyok”-kártyával próbálkozik, akkor ahelyett, hogy azt kérdeznénk, „na és mit szeretnél enni?”, inkább adjunk meg két opciót, amelyek közül választhat, és ezekre kérdezzünk rá, például „mogyorót vagy kekszet kérsz?”. Hasonlóképpen „melyik pizsamát szeretnéd felvenni?” helyett kérdezzük azt, hogy „a kék vagy a piros pizsamát kéred?”, ugyanígy egy meseolvasáskor két, maximum három könyvet vegyünk elő. Rengeteg időt spórolhatunk ezzel a pofonegyszerű módszerrel, ráadásul a családi dinamikának és minden szereplő pszichéjének is jót teszünk vele.

„Fontos, hogy a szülők irányítsanak, de ez történhet úgy, hogy a gyerek is úgy érezi, hogy van beleszólása a dolgokba” – vélekedik McGinn.

Legyünk határozottak!

Azaz a kéréseinket ne kérdésként fogalmazzuk meg!

Lehet, hogy valaki számára az udvariasság és tiszteletet kimutatásának netovábbja, ha más felnőttekkel így kommunikál, de amennyiben egy gyerekről van szó, mindenképpen elkerülendő olyanokat mondani az esti fektetéskor, hogy „mit gondolsz, átöltözöl végre pizsamába?” – előfordulhat ugyanis, hogy őszinte válasz érkezik a felvetésre. Ehelyett inkább érdemes nemes egyszerűséggel valami olyasmit mondani, hogy „öltözz át, légy szíves!”.

Hívjuk fel a figyelmet az alvás fontosságára!

Tanítsuk meg a gyerekeknek is, hogy az alvás mennyire fontos az egészség és a jóllét érdekében! Ez nyilvánvalónak tűnhet egy felnőtt számára, egy kicsi gyereknek viszont nem mindig egyértelmű, hogy miért is erőltetjük, hogy időben ágyba kerüljön (magyarázzuk el például, hogy nem arról van szó, hogy az ő bevonása nélkül akarunk világmegváltó terveket szőni az éjszaka leple alatt, esetleg hogy bulit rendezünk, amiből őt direkt kihagyjuk, vagy hogy bármilyen más, titkos cselszövés motivál minket).

A viccet félretéve, McGinn szerint a gyerekek ugyanúgy megértik, miért fontos az alvás, mint ahogy megértik azt is, hogy miért fontos a megfelelő táplálkozás, a másokkal való kedvesség, vagy a bukósisak viselete biciklizéskor. Fogadjuk el, hogy végső esetben (bármennyire is óvnánk a gyereket ettől) jó eséllyel a saját bőrén tapasztalja majd meg a kialvatlanság minden kellemetlen velejáróját – és ekkor nekünk csak annyi feladatunk lesz majd, hogy rávilágítsunk, mi volt a fáradtsággal járó szenvedés elsődleges kiváltó oka.

Fejtsük meg, mi áll az ellenállás hátterében valójában!

Több minden okozhatja, de szerencsére ezek közül sokat egészen egyszerűen orvosolhatunk. Előfordulhat például, hogy a gyerek fél a sötétben, tart az egyedülléttől, vagy csak úgy érzi, kevés figyelem jutott neki a nap során, és még elalvás előtt szeretné feltölteni a szeretetraktárait.

Míg a sötéttől való félelmet megoldhatjuk egy picike éjjeli fénnyel, a kiürült szeretetraktár problémáját osztatlan figyelemmel orvosolhatjuk. Ajándékozzunk minden napunkból (legalább) tíz percet a gyerekünknek! Eközben a tíz perc közben ne nyomkodjuk a telefonunkat, ne végezzünk házimunkát, ne a kistesót lessük szemünk sarkából, hanem figyeljünk kizárólag őrá, hallgassuk és halljuk is meg, mit mond, mit akar megosztani velünk! Ezeket a rövid foglalkozásokat el is nevezhetjük mókásan például (személyre szabottan) „Mami-perceknek”, és kezeljük egy olyan tévéműsorhoz hasonlóan, amely az ő főszereplésével készül.

Fontos, hogy valami olyasmit csináljunk ilyenkor, amit a gyerek nagyon szeret, például nézzük, ahogyan rajzol (közben valószínűleg mesélni is fog), hallgassuk meg a mondókát/viccet, amit kitalált, vagy nézzük végig feszült figyelemmel a rögtönzött produkcióját! Ne tanítsuk, ne javítsuk ki, csak élvezzük a közös játékot!

Ha biztosítjuk arról, hogy mostantól minden nap műsorra kerül a „Mami-percek” (bármilyen napszakban, ami mindkettőnknek megfelel), akkor jó eséllyel nem közvetlenül lefekvés előtt, az utolsó pillanatokban próbálja majd kétségbeesetten feltölteni a szeretetraktárát – ennek következtében pedig jelentősen lerövidülhet „a véget nem érő lefekvési rutin”.

Kiemelt kép: Paul and Rachel Schrank/Getty Images