Csendes, derűs erő, lelkes, a körülötte lévőkre is áthömpölygő életigenlés – ez jut eszembe róla. Természetesség, törekvés az egyszerűre, gyakorlati megoldások minden téren. És szókimondás – mellébeszélés nélkül. 

1972-től majd húsz éven át újságíró-kollégánk volt. ­Sajátos világú. Monspart Éva mellett nem kellett attól tartani, hogy mást mond, mint amit gondol. De mivel tapintatos volt, előfordult, hogy inkább nem mondta ki, amire éppen gondolt. Kevés gyakorlatiasabb értelmiségi nőt ismertem nála. Akár főzött, akár kertet gyomlált, de ha egy cikket kellett meghúznia, akkor is a praktikum döntött. Ő már akkor a hátán hordta a kicsinyeit, amikor idehaza erről még nemigen hallottunk. Jól beszélt németül, sokfelé figyelt, rovata hemzsegett a jobbnál jobb, hétköznapi életet segítő ötletektől. A főzéstől a természetes mosószerekig mindenről tudott és tudósított. Náluk láttam először olyan gazdagon terített asztalt, ahol nem volt hús. Annál több mag, zöldség, gyümölcs, maga készítette aszalvány, kevert saláták. Az ókori bölcsességet: az ételed az életed! – tőle hallottam először. A Nők Lapjánál egyfajta reformernek számított: az egészséges életre nevelés, a családok étkezésének okos alakítása munkájának örömmel végzett része volt. 

A „nőklapjás” idők után megalapította a Házi Praktika című folyóiratot. Gyerekeknek írt szakácskönyvein több generáció nevelkedett. Aztán többedmagával kitalált és készített egy tévéműsort Nem csak zöldség címmel. 

Éva nem járt a fellegekben, de tudott vágyakozni, ha hallgatott is róla. Dobolni vágyott, és játszani. Ha úgy hozta a kedvük, az asztal alá terítette a reggelit az unokáinak. Kongadobbal hívta őket ebédelni. Émama a játékban is kifogyhatatlan volt. 

Emlékszem, Füreden a vonaton találkoztunk egy nyári napon. Fanni lányával ültek az ablak mellett. Ragyogott. Néztem a kezét, egy vérbeli napszámosé. Badacsonyból jött, barátai kertjét gondozta ott már évek óta, ültetett, locsolt, kapált, a kosara tele volt zöldbabbal, friss hagymával, paradicsommal. A nagyját ott hagyta nekik. Ez volt Éva. Nem a tulajdon volt fontos, hanem az értelmes, boldogságot adó munka. És ez a kert volt az utolsó szerelem. 

Két évvel ezelőtt beszéltünk utoljára. Az öregedés hozta praktikus fogásokat soroltuk. Dicsértük egymást, hű, de vagány lányok vagyunk! És így is éreztük. Sokat nevettünk.­ És az ember azt hiszi, végtelen az időnk. ­Amúgy az, végtelen. 

Nem felejtem a szemedet, Éva. Téged magad sem. Soha.