Milyen könyv a legújabb kötete?
A címből – Az év légiutas-kísérője – úgy tűnik, mintha magasan szállnánk, de közben eléggé bánatos és szomorú földön járunk. Aki ezt a könyvet olvassa, talán halálos gombapörköltet eszik. Nem könnyű olvasmány, országom, világunk árnyékosabb oldalát mutatja. Kisrealista novellák mesélnek kitaszított, a jövőjüket elvesztett emberekről.
Mi vonzza a magyar vidékben mint irodalmi helyszínben? Másképp viselkednek-e a vidéki szereplők, mint a nagyvárosiak?
Vidékről származom, ma is visszajárok Törökszentmiklósra, ahol az anyukám él. Készülő nagyregényem is többnyire ott játszódik. Vitázunk olykor Kingával, a feleségemmel, ő óceán- és tengerpárti, én a Tiszát imádom, és az Alföld az otthonom, miközben Pesten élünk. Hogy másképp látom-e az embert, akiből novellahős lesz, a különböző környezetben? A díszlet más, a kiszolgáltatottság és az öregség ismérvei hasonlók. A vidéki magány mintha még mindig szégyellnivaló lenne, és elszigetelt, a nagyvárosi furcsa mód társasági természetű is lehet, és persze a technológiával átitatottabb.
Milyen emlékeket őriz abból az időből, amikor pedagógusként dolgozott?
Általános iskolai tanári diplomám van. Hódmezővásárhelyen és Szegeden tanítottam, és imádtam a gyerekeket. Most is minden tiszteletem a tanároké. Amikor a gyerekkönyveimmel a vidéki könyvtárakat járom, a tanításhoz fűződő viszonyomat élesztem újra. A gyerekek a legjobb olvasók, a legizgalmasabb kihívást ők jelentik. Kiszámíthatatlanok, ha valami nem tetszik nekik, vagy unják, azt nyomban kifejezésre juttatják, míg a felnőtt már illedelmes, úgy tesz, mintha figyelne. A gyerek figyelméért nagyon kell küzdeni, ami remek játék.
Most lett hatvanéves, boldog születésnapot! Hogyan éli meg ezt a mérföldkövet?