Az ékszerekkel való ékesítés szinte egyidős az emberiséggel, a világ minden táján elterjedt szokás, ami – kultúrától függően – jelenthet szimbólumot, státuszt, önkifejezést és szépséget is. De vajon hogy jutottunk odáig, hogy ma már legtöbbünknek vannak ékszerei?

Az első megmunkált ékszer több mint 135 000 évvel ezelőttre datálható, amikor a neandervölgyiek még a földön jártak. 2013-ban régészek fedezték fel a saskaromból készített nyakláncot, amely gyökeresen megváltoztatta a történelmi megítélésüket, mivel az ékszerek készítésének és megbecsülésének képessége olyan kulturális tulajdonság volt, amelyről korábban azt hitték a szakemberek, hogy a neandervölgyieknél nem volt jelen. Bár akkoriban még nem ismerték a fémek megmunkálásának fortélyait, az ősi ékszerek alapanyagai változatosak voltak: találtak ősi nyakláncot kagylókból, kloritból készített karkötőket, sőt átszúrt strucctojásból készített „gyöngyöket” is.

Fotó: Wikipedia

Ahogy haladunk előre a történelemben, az ékszerek egyre nagyobb szimbolikus értéket kaptak. Az ókori mediterrán kultúrában a legtöbb ékszer amulettekből és pecsétekből állt, amelyek a természetben található, gyakran spirituális jelentéssel bíró mintákkal büszkélkedtek. Az egyiptomi társadalomban a sárga és a zöld színű ékszerek bírtak nagy spirituális jelentőséggel, és az országot irányító papok és fáraók számára voltak fenntartva, bár az alsóbb osztályok tagjai is hozzáférhettek az olyan színes (fél)drágakövekhez, mint az ametiszt, a karneol, a zöld földpát és a türkiz. A görögök és a rómaiak bőségesen beépítették az ékszereket a kultúrájukba, mivel a koronák, fülbevalók, karkötők, gyűrűk, hajtűk, nyakláncok és brossok szerves részei voltak a mindennapi életüknek.

A Római Birodalom bukása után viszont kevés ékszert lehetett látni, kivéve a templomok és ikonjaik díszítésére használt drágaköveket. A keresztes háborúk idején azonban a Kelet és Nyugat közötti kereskedelem ismét fellendítette az ékszerek viselésének divatát, bár ez a kiváltság elsősorban a társadalom felsőbb rétegeinek volt fenntartva. Sok európai nemes volt elragadtatva attól az ötlettől, hogy ékszerekkel díszítse magát és udvarát: VIII. Henriknek a feljegyzések szerint legalább 234 gyűrűje, 324 brossa, és több tucat gyémánt- és igazgyöngyös nyaklánca volt.

Amikor minden megváltozott

A paraszti- és munkásosztály számára sokáig szokatlan volt az ékszerek birtoklása – addig, amíg a gyártók nem tudtak megfizethető utánzatokat gyártani, amelyek lehetővé tették a nemesi trendek követését. Ez a gyakorlat még ma is megfigyelhető, mivel a királyi családok, hírességek és befolyásos emberek minden szezonban meghatározzák a stílusokat, viszont az általuk viselt csecsebecsék megfizethetetlenek az átlag számára, arról nem is beszélve, hogy a legtöbbször egyedi darabokról van szó (ami az árcédulát is indokolja). Az 1900-as években azonban az ékszerek és viselésük is megváltozott, hiszen az egyedi darabok mellett megindult a sorozat- később a tömeggyártás, és feltaláltak több, olcsóbb alapanyagot is. Az 1920-as években az ékszerek vibrálóak és absztraktak voltak, a második világháború miatt pedig a legtöbb ékszer szintetikus, valamint tematikusan hazafias lett (például nemzeti zászlós brossok). A háború után

az 1950-es évek visszahozták a színek használatát mint önkifejezési formát, amely minden társadalmi osztályban megjelent, létrehozva a ma is ismert ékszeripart.

Bár az utánzatoknak és a bizsuknak köszönhetően gyakorlatilag már minden réteg számára elérhetőek az ékszerek, a nagy méretű és minőségű valódi drágakövek azonban továbbra is azok számára vannak fenntartva, akik megengedhetik maguknak, vagy akik különleges mérföldkövek, például eljegyzés, házassági évforduló vagy különleges születésnap alkalmából vásárolják őket.

A legkülönlegesebb ékkövek nyomában

A La Peregrina igazgyöngy

Nem véletlenül ez a világ egyik leghíresebb igazgyöngye: körtére emlékeztető alakja tökéletesen szimmetrikus, mérete is különleges: 55,95 karát, azaz 11,2 gramm a súlya, amivel annak idején a legnagyobbnak számított, bár még manapság is tekintélyesnek számít. Eredetileg egy afrikai rabszolga találta a Gyöngy-szigeteken 1513-ban, majd 200 éven át a spanyol királynék egyik kedvenc dísze lett. Onnan 1808-ban került el, amikor Napóleon idősebb testvére, Joseph Bonaparte öt évnyi spanyol uralkodást követően menekülés közben magával vitte ezt a gyöngyöt is, ami ekkor kapta a La Peregrina, azaz a vándor nevet. Az ékszer később Angliába került, ahol kétszer is elveszett – a súlya miatt kiesett a foglalatából – de végül megtalálták, majd a Sotheby’s aukciósház árverésre bocsássa.

A gyöngy három élete: Tudor Mária kedvenc ékszereként, később medálként, majd Elizabeth Taylor nyakékeként, egy Cartier nyakékbe foglalva (Fotó: Getty Images)

Az új vevő Richard Burton, aki 37 000 dollárért vásárolta meg feleségének, a gyönyörű Elizabeth Taylornak(szépségtrükkjeit ma is érdemes követni), Valentin-napi ajándékként még első házasságuk idején (kétszer is egybekeltek). Állítólag Burton egy-egy veszekedés után gyakran engesztelte ki finom ékszerekkel a nejét. A színésznő imádta a gyönyörű, Cartier nyakláncra erősített gyöngyöt, de a korábbiakhoz hasonlóan egy napon ismét elveszett az értékes ékszer: Taylor felforgatott mindent, hiába, a gyöngy sehol sem volt. Egy idő után azonban feltűnt neki, hogy az egyik kutyája eszik valamit, és rossz érzése támadt. Belenyúlt az eb szájába, és onnan halászta elő a méregdrága jutalomfalatot – csodával határos módon sértetlenül. Végül a gyöngy 2011 decemberében ismét rekordáron, több mint 11 millió dollárért kelt el a Christie’s árverésén, de az új tulajdonosáról semmit nem lehet tudni.

Fekete Orlov gyémánt

Az elátkozottnak tartott kő eredete tisztázatlan: a legenda szerint az indiai Punducserriben egy templomi szobor szemeként szolgált, míg egy francia katonának öltözött tolvaj ki nem lopta, ezzel magára haragítva a szerzeteseket, akik halálos átkot szórtak a gyémánt minden későbbi tulajdonosára. Sokan azonban kétségbe vonják ezt az eredettörténetet, mivel a feketét Indiában is balszerencsésnek tartották, így nem volt valószínű, hogy pont egy szent szobor ékesítésére használják fel (mások szerint pedig pont, hogy de, mivel szerintük a szobor három szeme közül az egyik fehér volt, egy másik pedig sötét, így megfelelt a jó és rossz dualizmusának). De nem ez az egyetlen furcsaság a hatalmas gyémánt körül, aminek hollétét évszázadokig homály fedte. Az bizonyosnak tűnik, hogy legközelebb a 20. század 30-as éveiben tűnt fel, mégpedig New Yorkban, ahova egy J.W. Paris nevű híres gyémántkereskedő vitte eladási szándékkal. Miután megkötötte az üzletet, nem sokkal később halálba vetette magát egy felhőkarcoló tetejéről (a hatóságok ezt öngyilkosságnak tartották). A következő tulajdonosai orosz származású hercegnők – Nadja Vygin-Orlov (aki a kő névadója is lett) és Leonyila Viktorovna-Bariatinszkij – voltak, legalábbis a fáma szerint, akik közül mindketten az ékszerészhez hasonló módon vetettek véget életüknek. 

A Fekete Orlov gyémántot 2005. szeptember 20-án Londonban, a Természettudományi Múzeum gyémántkiállításának részeként. (Fotó: Bruno Vincent/Getty Images)

Hogy mennyi igaz ebből, nem tudni biztosan: Orlov nevű hercegnőt a gyémánton kívül semmilyen másik feljegyzés sem említi, nem szerepel semmilyen orosz nyilvántartásban, míg Leonyila nevű hercegnő bizonyíthatóan élt, ám még jóval korábban, 1918-ban elhunyt. Később a gyémántot elárverezték, és sokáig nem lehetett róla hallani, míg a pletykák szerint a 2006-ban a legjobb színésznő díjára jelölt Felicity Huffman kölcsönkapta a kétmillió dollárra becsült ékszert új tulajdonosától, Dennis Petimezastól, hogy ezt viselje az Oscar-díjátadón, de végül az utolsó pillanatban mégsem így alakult. Az átok így is fogott rajta: az aranyszobrot végül Reese Witherspoon (aki gyerekkönyvírásban is remekel) vitte haza a Nyughatatlan című filmért.

Diana eljegyzési zafírgyűrűje

1981. február 24-én mindenki az akkor 20 éves Lady Diana Spencer és Károly walesi herceg eljegyzéséről beszélt, és nemcsak a fiatal menyasszony bája, hanem a gyűrű miatt is: a 18 karátos fehér aranyba foglalt 12 karátos ovális ceyloni zafírt 14 szoliter gyémánt vette körül. Ennek ellenére királyi berkekben igencsak olcsónak számított, Károly herceg mindössze 60 000 dollárt fizetett érte, ma azonban már több mint 500 000 dollárt ér. De nem a jelenlegi brit király volt garasos, hanem Diana személyesen választotta ki ezt a gyűrűt Garrard, az akkori koronaékszerész által készített darabok közül. Egyesek szerint azért pont ezt választotta, mert az édesanyja eljegyzési gyűrűjére emlékeztette, míg a rossznyelvek úgy vélték, mert ebben volt a legnagyobb kő. Egyébként a Marguerite gyűrűnek nevezett ékszert egy zafír- és gyémántbross ihlette, amelyet Albert herceg 1840-ben rendelt a Garrard ékszerészettől ajándékba leendő feleségének, Viktória királynőnek.

A hercegi pár eljegyzésük bejelentésekor. (Fotó: Getty Images)

De nemcsak az ára volt szokatlan, hanem az is, hogy míg a legtöbb királyi ékszer egyedileg készült, Dianáé szerepelt az ékszerész katalógusában is, azaz bárki megrendelhette, ha ki tudta fizetni. (De természetesen nemcsak hivatalos másolatok készültek, hanem a szigetországot gyakorlatilag elárasztották a szinte értéktelen másolatok is, amiket viselve sokan igazi hercegnének érezhették magukat.) Diana annyira szerette ezt az ékszert, hogy azután is viselte, hogy különváltak Károllyal, egészen 1996-ig, amikor hivatalosan is bejelentették a válásukat. Onnantól kezdve a hercegné egy hatalmas akvamarin gyűrűt viselt, amelyet Meghan Markle is viselt a 2018 májusában tartott lagziján.

Kiemelt kép: Getty Images