Tordai Teri színművész: „A tudás ajándék”
Teri első számú tanítója az édesanyja volt, aki pedagógusként a tananyag mellett továbbadta diákjainak az olvasás, az emberek és az élet szeretetét is.
– Anyukám Debrecenben járt tanítóképzőbe, egyébként én is tanítóképző szakközépiskolába jártam, sőt már színészként, egy időben beszédtechnikát is tanítottam. A mama később, amikor Pestre költöztünk, a Bajza utcában tanított magyart felsősöknek. Néhány hete előadás után megvárt egy fiatal hölgy, és elmesélte, hogy a családjukban az édesanyám neve a mai napig fogalom. Anyukával és Lilivel (Horváth Lili színésznő, Teri lánya – a szerk.) tizenhárom évig laktunk együtt. Lili is örökölte a mama pedagógiai érzékét, iskolát alapított, kicsiknek és nagyoknak tart személyiségfejlesztő foglalkozásokat a színjátszás eszközeivel.
Berczik Sári néninek köszönhető, hogy a színpadon tudok bánni a magasságommal, akinél művészi tornát tanultam. Főiskolai tanáromtól, Pártos Géza rendezőtől pedig azt tanultam, mire figyeljek, hogy hitelesen játsszam el a szerepemet.
A tanári pálya szerintem sokban hasonlít a színészethez. Egy pedagógusnak ugyanúgy át kell adnia a gyerekeknek a tudását, a világnézetét, lekötni a figyelmüket, mint egy színésznek elnyerni a közönség érdeklődését. Én minden tanáromra felnéztem, mert azt próbálták nekem elmagyarázni, amit nem tudtam. Ha a tanítóimra gondolok, nemcsak az arcuk elevenedik meg előttem, hanem a tőlük kapott ajándék is, ami nélkül más ember lennék.
Havril István történelem–rajz szakos tanár: „A tanáraim a példaképeim”
István egy zempléni faluból származik, ahol az iskola ablak volt a világra – elsőként általános iskolai történelemtanárja, Csökölyné Petrik Zsuzsanna nyitotta ki neki.
– A történelem szeretetével Zsuzsa néni fertőzött meg. Élményszerűen tanított, a témákhoz kapcsolódó újságcikkeket hozott, filmeket ajánlott, versenyekre vitt minket.
A középiskolában kutatóbiológusnak készültem, de rájöttem, a labor steril világa nem nekem való. Az élettant mégis a mai napig nagyon szeretem, ez biológiatanáromnak, Szendrey Lászlónak köszönhető, akire félistenként tekintettem. A tanár úr impulzív előadó volt, igazi „stand-upos” karakter. Tőle tanultam meg azt, hogy egy pedagógusnak fontos, hogy színészi vénája is legyen. A kiselőadásainkat olyan érdeklődéssel hallgatta, mintha az újdonság erejével hatnának rá, holott nem lehetett neki újat mondani. Ezzel elérte, hogy értékesnek érezzük magunkat.
Aki a tanítást komolyan gondolja, annak merítenie kell a tanáraitól, akik önkéntelenül is példaképpé válnak. Az egyetemen Aszalós Éva tanárnőtől a tudomány iránti elkötelezettséget és a hivatás iránti alázatot lestem el. Ha kiállok egy osztály elé, a szavaimnak súlya van, ezért a mondandómnak hitelesnek, megalapozottnak kell lennie. Ezért tartom fontosnak, hogy a tanárok és az iskolák is visszakaphassák szakmai önállóságukat, hogy a mai kor követelményeinek megfelelő tananyagot taníthassuk, korszerű módszerekkel. Látjuk, hogy a törekvéseinket szülői összefogás és a diákok bátor fellépése segíti, ami a változás záloga lehet.
Sommer András cukrászmester: „A jövőnk a fiatalok kezében van”
András már háromévesen sárból készült fagylaltgombócot szolgált fel a családnak, ezért nem csoda, hogy feleségével, Klárival két cukrászműhelyt vezet. Sikerének titka az, hogy pedagógus szüleitől megtanulta, kellő szorgalommal és kitartással minden cél elérhető. Emellett több meghatározó tanár kísérte útját, aki formálta személyiségét és a szakmához való hozzáállását.
– Az általános iskolai magyartanárom, Schiller Mariann megmutatta, hogyan lehet hatékonyan tanulni. Bátorított, hogy legyünk nyitottak a világra, vegyük észre a szépet és a rosszat egyaránt. Tőle tanultam azt is, hogy a nagybetűs pedagógus nem arra kíváncsi, mit nem tud a diák, hanem arra, amiben ügyes. Én is így állok hozzá a vendéglátóipari iskolákból gyakorlatra érkező diákjainkhoz. A feleségemmel rögtön látjuk, kinek mihez van érzéke, és amiben jó, abban segítjük kibontakoztatni a tehetségét. A vendéglátóipari szakközépiskolából, bár emberpróbáló éveket töltöttem ott, szintén jó szívvel emlékszem az ételkészítés-tanáromra.
A rabbiképzőben egyik kedves tanárom, Raj Ráchel cukrász édesapja, Raj Tamás mutatott rá a következő generációknak átadott tudás jelentőségére. Azt vallotta: a jövőnk a fiatalok kezében van. Iskolán kívüli egyik legnagyobb tanítómesterem a nemrég elhunyt, legendás Frank Júlia volt, szeretettel emlékezünk rá. Ő mutatta meg, hogyan készítsünk mentes süteményeket, erről könyvet is írtunk. Tőle tanultam meg, hogy a legnehezebb körülmények között is embernek kell maradni, mert az elfogadó, humánus értékrend mindennél többet ér.
Varga Izabella színésznő: „A pozitív visszajelzés motivál”
Izabella már iskolásként versenyszerűen sportolt, és gyerekműsort vezetett. Sikereit az őt körülvevő haladó szellemiségű pedagógusoknak köszönheti.
– Anyukám testnevelést tanított az általános iskolámban. Ő vezette a sportköröket is, így hozzá jártam edzésekre, mindig versenyre készültünk. Tornaórán anyu nem az előre meghatározott szabályok szerint osztályozott, nála a gyerekek egyéni fejlődése számított. Ha egy diák az előző évi eredményénél jobban teljesített, ötöst kapott, mert anyukám hitte, hogy a pozitív visszajelzés motiválja a gyerekeket. Együtt dolgoztunk a színjátszó körrel, annak élén Benák Erzsébet, az iskola csodálatos magyartanára állt. Hatalmas lelkesedéssel vezette a csapatot, ami ránk is átragadt. Észrevétlenül tanította meg, hogy a színjátszás fantasztikus eszköz érzelmeink megélésére, kifejezésére, a segítségével bontotta ki az egyéniségünket. A középiskolában a pszichológia szakos Natália tanárnő volt a példaképem, aki friss tavaszi szellőként forgatta fel szigorú, hagyományos értékrendű gimnáziumunk életét. A tanárnő miniszoknyában járt, gyönyörű, vörös hajkoronája volt, tegezhették a diákjai, és izgalmas programokat szervezett. Csodálatos lénye, a tanításhoz való újszerű hozzáállása akkora hatással volt rám, hogy pszichológia szakra jelentkeztem.
Pár éve visszaültem az iskolapadba. Az andragógia szakra esett a választásom. Dr. Jászberényi József kurzusa alapjaiban változtatta meg a gondolkodásom a felnőtt élet tanuláshoz köthető aspektusairól. Rámutatott arra, hogy felgyorsult világunk változásaihoz folyamatos tanulással és újratervezéssel alkalmazkodhatunk. A tanulás adta örömökre, felelősségre hívta fel a figyelmünket és arra, hogy a változásra izgalmas lehetőségként tekintsük.
Gellért Veronika kommunikációs tanácsadó: „Nincs lehetetlen!”
Mivel gyerekkora óta rajongott a könyvekért, nem csoda, hogy Veronika útja egy humán beállítottságú gimnáziumi osztályba vezetett. Ezt követte a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a televíziós műsorvezető-rendező szak, ahol ikonikus tanároktól sajátíthatta el a szakmát.
– A gimnáziumi osztályfőnököm, Balatoni Teréz magyartanár már a kilencvenes évek végén igazi reformerként közelített az irodalomhoz. Nagyon jól ragadta meg egy adott regény központi kérdését, és ennek kapcsán felnőtt módjára beszélgettünk társadalmi problémákról, a főhősök magánéletéről, döntéseiről. A Balatoni tanárnő által belém ültetett könyvszeretetnek nagy hasznát vettem a színművészeti egyetemen is, ahol a legjobban Mácsai János zenetörténész órái hatottak rám. Elvarázsolt a zene iránti szenvedélye és az, hogy mennyire szereti a szakmáját.
Kéri László politológus szintén meghatározó tanárom volt, sokrétű tudása – a saját szakterületétől kezdve a zenetörténeten át a gombászatig – lenyűgözött. Arra buzdított, hogy nincs lehetetlen. Rainer M. János történész Családom története című kurzusán a saját családtagjainkat kellett megkérdeznünk az egyes történelmi eseményekről. A mai napig sokat olvasok, bővítem a szakterületemmel kapcsolatos ismereteimet, és úgy érzem, sokat köszönhetek a tanáraimnak, akik mindig a világ újabb csodái felé tereltek.
Dr. Baczonyiné Borján Gabriella magyar szakos tanárnő: „A legfontosabb: lényegkiemelés és humor”
A tanárnő – diákjainak csak Gabi néni – kis korában gyermekorvos vagy pedagógus szeretett volna lenni. Végül matematikát és fizikát tanító édesapja hatására választotta a tanári pályát.
– Abban az időben egy tanárnak, főleg vidéken, nagy presztízse volt, a falu elöljárói közé tartozott. Nagyon tetszett, hogy a diákok szerették, tisztelték apámat kedvességéért, jó humoráért; sakkra, sportlövészetre tanította őket. A tanároknak komoly közösségépítő szerepük is volt, a diákok és a szülők bevonásával olyan műveket vittek színpadra, mint a János vitéz vagy a Csárdáskirálynő. Az előadásokon a falu apraja-nagyja állva tapsolt.
Az, hogy magyar szakra jelentkeztem, az irodalomtanáromnak, Borbély Reginának köszönhető. A tanárnő lényegretörő vázlatok és alapos szóbeli magyarázat segítségével adta át a tudását. Könyvtárba jártunk, a kötelező tananyagon kívüli olvasmányokat ajánlott, meseíró- és szavalóversenyekre készítette fel a diákokat. Végtelen kedvességéért és türelméért az egész iskola szerette. Amikor kiderült, hogy kollégák leszünk, elmeséltem neki, hogy miatta választottam a magyar szakot. Könnyekig meghatódott.
Pedagógusként vallom, a két legfontosabb elem a pályánkon a lényegkiemelés és a humor. Fontos az adott tanagyag kulcsmondatait, esszenciáját átadni a diákoknak, és megtanítani őket a lényeglátásra. A humor pedig segít oldott hangulatot teremteni az osztályban, így a gyerek bátran kérdezhet.
Szomorú látni, hogy a tanárok társadalmi megbecsültsége ilyen alacsony. A változás szükségszerű, hogy a pedagógusok presztízse ismét régi fényében ragyogjon. Az egyik diákomtól kaptam egy hűtőmágnest, a következő felirattal: Tanítás az, amikor egy életet örökre megérintesz. Az ilyen visszajelzésekért érdemes pedagógusnak lenni.
