1. 1973. április 10.

Ha az a busz késik

Az a verőfényes tavaszi nap sorsdöntőnek bizonyult számomra. A szüleim a budapesti közgazdasági egyetemre jártak, de mivel már a középiskolában egymásba szerettek, egyszer csak úgy érezték, vége, szakítanak. Apám kikísérte anyámat bőröndöstől a buszhoz, az azonban elment az orruk előtt. Leültek kettesben egy padra, és amíg várakoztak, egy kislányt és egy kisfiút néztek a játszótéren. Elérzékenyülhettek, mert amikor a kislány felállt, hogy „Gyere, Marci, menjünk haza!”, anyám is megfogta apám kezét: „Gyere, Marci – véletlenül őt is így hívták –, menjünk haza!” Ha az a busz akkor késik, én ma nem vagyok. 

2. 1995. január 20. 

Színész akarok lenni! 

Tíz esztendő múlva elváltak a szüleim, és mi a húgommal anyámnál maradtunk. Apámat nagyon megviselte a hiányunk, és én kamaszként súlyos bűntudatot éreztem emiatt. Sokáig neki akartam megfelelni, magamra nem is tudtam figyelni. Egyszer csak eldöntöttem, hogy szakítok apámmal. Óriási megkönnyebbülést éreztem, és végre ráleltem a saját utamra: színész akartam lenni, nem közgazdász. 

3. 1996. augusztus 22. 

Nyugodtan gondolja át! 

Ezen a napon vettek fel az Újszínház Stúdiójába. Előző nap telefonáltam, hogy mikor lesz a felvételi, azt felelték, másnap. Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versét úgy-ahogy tudtam, gondoltam, elmondom azt. A felvételi bizottságban ott ült Ács János, a híres kaposvári Marat halála előadás rendezője. Amikor belebakiztam a versbe, megszólalt: „Nyugodtan gondolja át, kihez beszél, kinek szánja a mondatait, és úgy folytassa!” Akkor értettem meg, mit jelent színésznek lenni. Három évig tanultam ott a szakma alapjait.

4. 1999. május 8. 

Most meglesz!