Mindig is többre tartotta a színházat a mozinál, így végtelen alázattal alakított olyan klasszikus hősöket, mint Ophelia, Kleopátra, Júlia vagy épp Lady Macbeth – a világ összes háztartásába azonban Scarlett O’Haraként (Elfújta a szél) és Blanche Dubois-ként (Vágy villamosa) jutott el. Ő volt az első brit színésznő, aki Oscar-díjat kapott, és bár mindig arról álmodott, hogy megnevettesse az embereket, kivételes megjelenése és a rivaldafényes karrierje mögött komoly magánéleti traumák rejtőztek.

Az „igazi angol feleség” és más szerepek

Vivian Mary Hartley 1913. november 5-én született a mai India területén egy fiúiskola kampuszán. Hétéves korában a szülei visszatértek Angliába, és a lányt egy bentlakásos kolostorban taníttatták, ahonnan csak 11 év elteltével térhetett haza. Az iskolában gyakran tartottak amatőr színházi előadásokat, amelyeken Vivien is részt vett, és ezek miatt tette le voksát a színészi szakma mellett. 18 évesen beiratkozott a londoni Királyi Színművészeti Akadémiára, de kevesebb mint egy év után meggondolta magát: úgy döntött, nem színész, hanem inkább „igazi angol feleség” lesz. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez az ötlet nem egészen az ő fejéből pattant ki…

Első férje, Herbert Leigh Holman ügyvéd 12 évvel volt idősebb nála, és nem helyeselte fiatal felesége színészi ambícióit, ezért az ő unszolására hagyta ott Vivien a színitanodát – de azért nem tett le teljesen álmáról, hogy egyszer még híres lesz. Holmannal kötött házasságából egyetlen lánya, Suzanne született, az angol mintafeleség szerepe mellett pedig reklámokban és rövid tévéepizódokban vállalt munkát. Ezekben az időkben már Vivien Leigh néven ismerték, és ekkor játszotta el a The Mask of Virtue (Az erény álarca) című darab egyik szerepét, amelynek köszönhetően végül felfigyelt rá a londoni színházi világ, mint „ígéretes, nem szokványos, lenyűgöző szépségű színésznőre”.

Vivien Leigh a Herbert Leigh Holmannal közös otthonában (Little Stanhope Street 6, napjainkban, Stanhope Row, Mayfair, London) 1935. január 25-én. (Fotó: Sasha/Hulton Archive/Getty Images)

Ugyanebben az időszakban találkozott először Laurence Olivier-vel is. A legenda szerint Vivien meglátta a férfit a színpadon, és azt mondta a barátnőjének, hogy mindenképpen hozzá fog menni egyszer. Egy barátja persze megjegyezte, hogy Vivien már házas, amire ő csak titokzatosan elmosolyodott… Hamarosan már ugyanazon a színpadon kezdtek játszani Olivier-vel, és bár eleinte csupán szimpátia alakult ki kettejük között, az idő múlásával románccá, majd igazán viharos kapcsolattá nőtte ki magát viszonyuk. A színész visszaemlékezése szerint lenyűgözte őt a nő „elképesztő, elképzelhetetlen” szépsége.

Érdekes módon ennek ellenére sokáig egyikőjük sem vált el, csak kapcsolatuk hatodik évében kötötték össze hivatalosan is életüket.

Úgy tűnt, minden rendben lesz, de csőstül jöttek a gondok

Vivien ekkorra már világszerte ünnepelt sztár volt Scarlett O’Hara szerepének köszönhetően, és megkapta első Oscar-díját is érte, azt azonban nem rejtette véka alá, hogy nem éppen találta szimpatikusnak a rá osztott karaktert. „Remélem, hogy egy dolog megvan bennem, ami Scarlettnek sosem volt: a humorérzék. Élvezni akarom az életet. Neki pedig szintén van egy olyan tulajdonsága, ami remélem, hogy nekem sosem lesz: a végtelen önzőség” – fogalmazott egyszer. És bár az Elfújta a szél igazi világhírnevet hozott neki, azért meg is követelte a maga árát: Leigh és Olivier házassága a nő sikere miatt zátonyra futott. Pontosabban a férfi féltékenysége, irigysége és állandó gyanakvása miatt.

Vivien Leigh és Laurence Olivier a Rómeó és Júlia egyik jelenetében, 1940-ben (Fotó: United Artists/Getty Images)

Ha mindez pedig nem lett volna elég nagy magánéleti csapás: Leigh 1945-ben, a Caesar és Kleopátra című film forgatásán elvetélt. Körülbelül kéthónapos terhes lehetett, amikor forgatás közben egyszer csak megcsúszott egy csiszolt márványpadlón, elesett, és elvetélt. A sokk következtében a helyszínen idegösszeroppanást kapott, és egy igen csúnya dühkitörése is volt, amiről aztán nem voltak emlékei, de mégis bocsánatot kellett kérnie miatta a stábtagoktól, annyira rémisztően viselkedett.

Nem sokkal később afrikai körútra indult, majd az innen történő hazatérésekor tuberkulózissal diagnosztizálták, és bár azonnal kezelni kezdték, a kezelésekkel egy időben hátborzongató rohamok kezdtek rátörni. Ezeknek során volt, hogy ököllel rontott neki férjének, majd nem emlékezett ebből semmire, és szélsőséges hangulatváltozások is gyötörték (az eufóriától a teljes letargiáig), valamint rendszeresen jeleneteket rendezett a forgatásokon. Mindezt sokáig ő maga is csak a fáradtságnak és a stressznek tudta be, de egy idő után gyanakodni kezdett valamiféle mentális zavarra, és orvoshoz fordult problémáival – pontos diagnózissal azonban a szakemberek sem tudtak szolgálni. Ekkoriban a lélek gondjaira gyakran kőkemény fizikai válaszokat adott az orvostudomány, így pszichoterápia és beszélgetések helyett a színészt (kortársaihoz hasonlóan) elektrosokk-terápiának vetették alá, amellyel nem hogy nem enyhítettek volna tünetein, hanem azok még súlyosabbá váltak. Évekkel később derült ki, hogy valójában bipoláris affektív zavarban szenvedhetett, amelyet a kezelések csak még tovább súlyosbítottak (hozzá hasonló módon pályatársa, Rita Hayworth „furcsa viselkedését” alkoholizmusának tudták be, pedig valójában ő is beteg volt: Alzheimer-kórral küzdött).

Ezekben az időkben egy komoly szakmai krízist is átélt: meggyőződése volt, hogy a rendezők különleges szépsége miatt nem hagyták neki, hogy színészi tehetségét maximálisan kibontakoztathassa. De az ok valójában más volt: hangulatingadozásai miatt elterjedt a szakmában, hogy nehéz vele együtt dolgozni – a helyzetet pedig csak tovább bonyolította, hogy amennyire csak tudta, titkolta, hogy kirohanásai nem csupán nehéz természetének, hanem betegségének is „köszönhetők”. Egyre csak terjedtek hát a pletykák, a rendezők pedig egyre kevesebbszer keresték meg őt felkérésekkel, mivel nem akarták a forgatások hatékonyságát és sikerességét kockáztatni.

Blanche Dubois még egy Oscart és sok fájdalmat hozott neki

1947-ben elolvasta Tennessee Williams A vágy villamosa című színművét, és olyan hatalmas vágy ébredt benne, hogy Blanche Dubois-t eljátszhassa, mint anno Scarlett O’Hara esetében. A darabot a Broadway-en is játszották, a filmváltozatban nyújtott fergeteges munkájával pedig Leigh elnyerte pályafutása második Oscar-díját 1952-ben. Néhányak szerint azért is sikerült ilyen jól megformálnia ezt a karakter, mert sok közös volt bennük, azt pedig, hogy az őrület szélén álló Blanche karakterének alakítása mennyire megviselte, ő maga is elismerte: „Kilenc hónapja játszom Blanche Dubois-t, és mostanra ő irányít engem. Tragikus figura, és én értem őt, de őt játszva őrületbe zuhanok” – nyilatkozta egykoron a Los Angeles Timesnak.

Az ezt követő években a betegsége egyre borzasztóbb mértéket öltött, állítólag volt még egy vetélése, férje pedig Leigh születésnapján jelentette be, hogy válni akar tőle. Ezek után a nő John Merivale színésszel kezdett romantikus kapcsolatot, közben pedig a depressziós epizódok között igyekezett minden őt megtaláló szerepet elvállalni és makulátlanul kivitelezni, de a folyamatos fájdalom és küzdelem nyomot hagyott rajta. 1963-ban megkapta a Tony színházi díjat a Tovarich (mint az orosz „elvtárs”) című musicalben folytatott munkájáért, szerepelt a Tavasz Rómában (The Roman Spring of Mrs. Stone) és az 1965-ös Bolondok hajója (Ship of Fools) című filmekben. Ez utóbbi rendezője, Stanley Kramer meg is jegyezte, hogy akkoriban már egyértelmű volt mindenki számára, hogy Leigh nagyon beteg.

Utolsó napjaiban is a színpad éltette

Magánéletében persze örömök is megtalálták: nagyon élvezte például a nagymama szerepét, Herbert Leigh Holmantól született lánya, Suzanne három gyermeket szült, és felnőttként már igen jó kapcsolatot ápolt édesanyjával (sokáig nem tudta megbocsátani neki, hogy a színházat választotta helyette).

Leigh-t élete végén újra tuberkulózissal diagnosztizálták, ennek ellenére azonban 1967-ben Londonban elkezdte próbálni Csehov Ivanov című darabját, és a betegség súlyosbodásakor is rendszeresen próbált otthonában – remélve, hogy hamarosan újra színpadra léphet. Július 7-én, pénteken azonban Merivale holtan találta hálószobájában a mindössze 53 éves szupersztárt.

Vivien Leigh és John Merivale 1961. április 6-án. (Fotó: Bettmann / Contributor /Getty Images)

Halálakor London belvárosában minden színház egy órára lekapcsolta a fényeit a színésznő emlékére.

Vivien Leigh nem félt az öregedéstől, hiszen mindig is olyan karrierről álmodott, amelynek során a közönség a személyiségét és a munkáját ismeri el, nem pedig a külsejét. „A szépség múlandó. De a szellem szépsége, a képzelet szépsége és a lélek szépsége igazi erény” – vélekedett.

Kiemelt kép: Vivien Leigh a Waterloo Híd című filmben, 1940-ben – Fotó: Silver Screen Collection/Getty Images