– A hetvenes évek egyik népszerű kalandregényének volt címe, hogy „Harminckét nevem volt”. Brigitta kedves, te, ha nem is tartasz még ott, de már a három-négy-öt névvel kezdesz lassan közelíteni ehhez…

– Úgy látszik, ebben is három a magyar igazság. Tény, hogy eléggé kalandos volt olykor az életem, de a regénnyel azért még talán várjunk egy csöppet! És időnként közben valóban változott a nevem, de ennek mind megvan a maga története…

– Elmondod?

– Ha van hozzá terjedelmed… Szóval Zalatnai Brigittaként láttam meg a napvilágot, és ezzel a névvel kerültem a televízióhoz húszéves koromban. Ebben az időben mentem férjhez, és ő megkért, hogy „édes szívem, azzal is be tudnád bizonyítani, hogy mennyire szeretsz, hogy felveszed a nevemet.” Hát mit is csinálhatna ilyenkor egy szerelmes, ifjú feleség?

– Bizonyít…

– Ekként is történt, és így lettem Palcsó Brigitta. Csakhogy a sors útjai kifürkészhetetlenek, mi négy esztendő múlva elváltunk, nekem meg nyakamba szakadt a kérdés, hogy milyen néven szerepeljek a továbbiakban a nyilvánosság előtt? Vegyem vissza az eredetit? Megmondom őszintén, olyan nagyon nem ragaszkodtam hozzá, lévén, hogy apukám annak idején különösebb lelkiismereti problémát nem csinálva belőle kisuhant Svájcba, itt hagyva bennünket anyukámmal. Meg egyébként is Palcsó néven akkor már valamennyire ismert voltam, és nem akartam magyarázkodni, hogy miért így, és miért nem úgy. Tehát maradtam ennél a névnél, mígnem harmincévesen újból férjhez mentem, és a második férjem is előjött a kéréssel: „Édes szívem, azzal is be tudnád bizonyítani, hogy mennyire szeretsz, hogy felveszed a nevemet…”. Persze hogy gyakorló bizonyítóként teljesítettem a második férjem kérését is. Némiképp csavartam rajta egyet, ekkor lettem Knézyné Palcsó Brigitta. Ám ez az állapot sem tartott örökké, ez a házasság is válással végződött, ezt követően pedig újból dönteni kellett a nevemet illetően. Ekkor jött egy szerencsés találkozás, hosszú beszélgetések sora, és ezek hatására úgy döntöttem, hogy visszaveszem az eredeti nevemet…

– Mit jelent az, hogy szerencsés találkozás?

– Rosszul fogalmaztam, hiszen meggyőződésem, hogy minden találkozás szerencsés, hiszen mindig azokkal találkozunk, akikkel adott pillanatban kell, akik segítenek abban, hogy utunkra és önmagunkra találjunk. Az már rajtunk múlik, hogy észrevesszük ezeket a lehetőségeket, vagy elmegyünk mellettük.

– Én meg sokszor érzem, hogy na, ezzel vagy azzal nem kellett volna találkoznom!

– Korábban én is éreztem így, de azóta rájöttem, hogy csak a pillanatnyi nehézségeket szerettem volna elkerülni, és ezek a nehéz találkozások hozzák a legfontosabb tanulságokat. Egy ilyesféle találkozás erősített meg abban, hogy legyek újból Zalatnai Brigitta, aki valójában mindig is voltam, ám közben a főnökeim a tévében túlzottan gyorsnak érezték volna a változtatást, ezért javaslatukra egy ideig Palcsó Z. Brigitta néven tűntem fel a képernyőn. Íme, a névváltoztatásaim története.

– Mit gondolsz, mindeközben te változtál, vagy megmaradtál ugyanannak?

– Gyerekként alapvetően nagyon jó, szófogadó, mindig megfelelni akaró kislány voltam, később rakoncátlanabb lettem, sokszor átbillenve a másik oldalra, de aztán tudattalanul, később tudatosabban igyekeztem megmaradni az arany középúton.

– Szerintem az arany középút már rég megtelt!

– Az én arany középutam teljesen szabad, és nagyon érdekes, szép, izgalmas tájakra vezet! Engem mindig is elkényeztetett a sors. A felszínen akkor nem éltem meg drámaian, hogy otthagyott az apukám, mert tizenkét éves koromtól lett egy csodálatos nevelőapám. Sok évvel később lett számomra probléma az apa-kérdés. Anyukám is a fejemhez vágta időről időre, hogy: „Olyan vagy, mint az apád!” Érdeklődni kezdtem, vajon milyen is ő? Vajon ki is ő? Egyszer Svájcban járva meg is kerestem a lakását, remegő lábbal becsöngettem, de nem nyitott ajtót senki. Felírtam a telefonszámomat egy cédulára, és otthagytam. Évekkel később, éppen vasaltam otthon, amikor megcsörrent a telefon. Itt Zalatnai Géza! Majdnem kiejtettem a vasalót a kezemből. Egy órán át beszélgettünk, és megállapodtunk abban, hogy amikor legközelebb itthon lesz, találkozunk. Emlékszem, május volt, és egy nagy orgonacsokorral várt. Többször is találkoztunk akkoriban, és egyre bensőségesebb apa-lánya kapcsolat kezdett kialakulni köztünk. Már arról is volt szó, hogy visszatelepül ide, keresett is házat magának, ám végül úgy döntött, hogy Svájcban marad. Majd meglátjuk, hogyan alakulnak a továbbiak.

– Hamar sztár lettél, a televízió egyik üdvöskéje, sokak kedvence…

– Talán nagyképűen hangzik, de a sikerhez kicsit hozzá voltam szokva. A Magyar Rádió akkor nagyon híres Gyermekkórusában énekeltem, jártuk az országot és a világot, mindenütt a tenyerükön hordoztak, mindenütt ünnepeltek, és mindenütt voltak rajongóink. Később nagyobb örömömet leltem abban, hogy játszottam az ismertségemmel. Rendre megváltoztattam a hajamat, és ezzel mindig zavarba hoztam az embereket. Olyan ismerős ez a lány, tisztára olyan, mint a Brigitta a tévéből, de neki nem ilyen a haja. Amolyan kaméleonként léteztem, leginkább a hangomról ismerhettek meg, különösen, miután rengeteget dolgoztam a Rádió Bridgeben is. Ott is több műfajban kipróbáltam magam, és eközben ébredtem rá, hogy én valójában sokkal inkább érzem magam riporternek, mint bemondónak. Azt vettem észre magamon munka közben, hogy boldog leszek, ha megtudhatok valamit egy emberről: ki is az illető, hogyan él, hogyan gondolkodik, mit dolgozik, mi foglalkoztatja, melyek a vágyai, az örömei, szomorúságai. Éppen szülési szabadságon voltam, amikor átalakult a Főtér című riportműsor a televízióban. Ahogyan néztem otthonról, úgy éreztem, hogy ez az „én műsorom”. Én vagyok a vidék, a falu, a kisváros, a táj, a természet, nekem ezt kell csinálnom! Megkerestem a főszerkesztőt, elmondtam neki, hogy ha kell egy ember, akkor tudja, hogy itt vagyok bevetésre készen bármikor. Kerek szemmel bámult rám, nem értette pontosan, hogy miért akarom feladni a sokkal reprezentatívabb státuszom. Aztán bementem a munkahelyi főnökömhöz, neki is előadtam a vágyamat, ő is nagy, kerek szemmel bámult rám, és közölte, hogy nem enged el, ehhez elnöki engedély szükséges. Ezen aztán ne múljék! Az elnök is nagy kerek szemmel bámult, de azt mondta, hogy ha ennyire vágyom rá, akkor legyen. Hát így sikerült kifúrnom magam a bemondói munkakörből, és bekéredzkednem a Főtér stábjába, ahol aztán gyönyörű éveket tölthettem. Innen mentem tovább a Kossuth rádióhoz, ahol a Belépő című kulturális műsort vezethettem. Innen jöttem el aztán, egy létszámleépítés során, huszonhét évnyi munkaviszony után, úgymond „közös megegyezéssel”.

– Tudtad, hogy mit fogsz csinálni?

– Nem. Fogalmam sem volt. Korábban az intézményen belül mindig én mentem tovább valami új ötlettől vezérelve, valami új vágytól indíttatva, most viszont szembe kellett néznem egy meglehetősen sajátságos helyzettel. Hogy az eddigi intenzív, heves, szenvedélyes, sikerekkel és kudarcokkal egyaránt teli életem során nemigen tettem fel fontos kérdéseket magamnak, például, hogy ki vagyok én, mi végre vagyok itt, mihez értek, mik az erősségeim, mit is tudok csinálni? Utaztam, gondolkodtam, belevágtam ebbe-abba, aztán megtaláltam azt a területet, amelyben ki tudok teljesedni, amiben otthon vagyok, ami boldoggá tesz…

– Nocsak!

– A televíziózás!

– Hogy ez korábban nem jutott eszedbe!

– Korábban is eszembe jutott, csak korábban önfeledten csináltam. Most viszont már tudom, hogy erre vagyok alkalmas. Ez az, ami feldob, inspirál, kiteljesít. Semmi más nem lenne jó nekem. Erre születtem. Tettem egy kis kurflit, és lám, ősztől visszatérek az egyik csatornára, ahol nagyszerű lehetőségek kínálkoznak beszélgetős, illetve kulturális műsorok szerkesztésére.

– Miért nem mégy képernyőre? Szép vagy, érdekes, elragadó…

– De mégiscsak ötvenéves…

– Mit számít?! Van, akit húszévesen is rossz nézni, más meg hetvenévesen is elbűvöl…

– Akkor lehet, hogy gyáva vagyok?

– Egészen biztos…

– Lehet, hogy akkor megint bele kellene vágnom? Vállalva, hogy olyan voltam, ilyen vagyok? Ezen még el fogok gondolkodni. Lehet, hogy ez is szerencsés találkozás volt?

Az interjú eredetileg a 2017/23. Nők Lapjában jelent meg.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Németh Gabriella