Kérdés: Nem tudom, még belefér-e ebbe a rovatba, amit kérdezek. Én most fogok majd érettségizni, a barátom, akivel két éve járunk, másodéves egyetemista. Félig-meddig már mind a ketten felnőttek vagyunk, de sok mindenben még teljesen gyerekek. Talán ezzel is függ össze, hogy sokat veszekszünk. Most teljesen kétségbe vagyok esve. A barátom egy évre amerikai ösztöndíjat kapott. Igaz, hogy két éve úgy járunk, hogy „szabadon” hagytuk egymást, és tényleg nem is féltékenykedtünk, de egyikünk se élt ezzel a szabadsággal. Most viszont a barátom kerek perec kijelentette, hogy ő nem ígéri meg, hogy nem csal meg. Azt mondja: nem bírja megígérni. Közben tudom, a háttérben a szülei is arra biztatják: ne kösse le magát. Tulajdonképpen én se akarom magam lekötni, de ez mégis kínoz, bánt. Szakítottunk. Rengeteget sírtam, újra összejöttünk. A barátom azt mondja, ő ugyanúgy szeret, mint eddig. Bízzak benne – de nem ígér semmit. Fenntartja magának a jogot… Félek, hogy az egésznek vége lesz. Szorongok. Mit tehetek?

Válasz: Bertolt Brecht Koldusoperájában kedves, de cinikus dalocskát énekelnek a sohói szerelmesek, a refrénje ez:

„Szerelmünk elmúlik
Vagy megmarad.”

Valahogy így áll a dolog.

Egyéves távollét mindenképpen próbára teszi a kapcsolatokat, de barátja hangoztatott elvei miatt semmivel sem nagyobb a kockázata a megcsalásnak, mint egyébként. Hiszen, ha égre-földre esküdözne, hogy hűséges lesz s ezt komolyan is gondolná -, akkor is előfordulhat, hogy ezt mégsem sikerül betartania. Így viszont lehet, hogy beéri szabadsága leszögezésével, amit – úgy gondolom – meg kellene hagyni számára. Előfordulhat, hogy minél jobban érezteti barátjával, hogy ez ebben a helyzetben a Maga számára elviselhetetlen, annál inkább belekergeti őt valamiféle kamaszos ellenállásba. Vagy esetleg: leplezésbe, hazudozásba. Sokan vannak, akik a „kő tagadás” álláspontját vallják és tanácsolják. Vagyis: „akármi történt, semmiképp se mondd meg”… Ezek a belső hazugságok -túl sokszor kellett ezt látnom – megmérgezik és felbomlasztják (nagyon sok keserűséget terjesztve maguk körül) a kapcsolatokat. Tartósságot, megújulásra való képességet, a megbocsátás erejét az őszinteség viszi bele az egymáshoz tartozás érzésébe.

Semmiképpen nem tanácsolnám, hogy most döntse el, szakít-e vagy sem. Egy év egyrészt rövid, másrészt nagyon is hosszú idő. Csak ha a barátja visszatér, Maga akkor döntheti el igazán szabadon, hogy tudja-e, akarja-e folytatni ezt az együttjárást, akár történt valami közben bármelyikükkel, akár nem. Szakítani akkor is ráérnek.

És talán jó tudni, hogy – különösen az első szerelmek – akkor is véget érhetnek, sokszor hirtelen, úgyszólván érthetetlenül és csalódásszerűen, ha senki nem utazott el sehová. (Persze: nem csak az elsők… De azok jobban ki vannak annak szolgáltatva.)

Ha van ereje, ne hagyja, hogy az elutazásig ez a kérdés mérgezze a kapcsolatukat. Próbálja meg elfogadni azt a fájdalmat – próbatételt -, amit ez az elválás most jelent.

Nők Lapja 1997/37. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images