Mi történt a címlap óta?
Sok minden, amire számítottam, és sok minden, ami akkor még fel sem merült bennem. Emlékszem, mekkora élmény volt, hogy megfogalmazhattam, minden kollégám nevében is, miért nagyszerű és jelentőségteljes dolog pedagógusnak lenni. Izgalommal és várakozással tekintettem a következő tanévre, amikor újra osztályfőnök lettem. Tele voltam tervekkel, hogy miként fogok egy összetartó, megtartó közösséget építeni a gyerekekkel és a szülőkkel 4 év alatt. Mindez el is indult, és valósággá kezdett válni, mivel mindenki teljes bedobással dolgozott rajta. Csodálatos kis csapatom volt. Egy sokszínű, nyitott, fogékony osztály, akikkel a hétköznapokat értékes tartalmakkal és felismerésekkel tudtuk megtölteni. Nagy pillanatok, szép eredmények, nehéz pillanatok, küzdelmek, ügyes megoldások, csapatmunka. Haladtunk, közösen, és ebben a szülők is partnerek voltak.  Ezt hívják úgy, hogy hivatás, amiben az ember önmaga lehet és kiteljesedhet. De bizony van a tanári létnek egy másik oldala is, ami a nagyközönség számára nem látható. 

Miből lett eleged? Milyen hosszú volt a folyamat?
A feladatok és tennivalók mennyisége évről évre nő, és a leterheltség komoly hatással van a pedagógusok életére minden tekintetben. Nőként, kicsi, vagy iskolás gyermekek mellett egy teljes állás, osztályfőnökséggel vagy egyéb extra feladattal megfejelve azt jelenti, hogy vagy a hivatás, vagy a család szenved komoly károkat. A pedagógusság, mondhatom, teljes embert kíván, ha a jelenlegi körülmények között egy tanár minden elvárásnak meg szeretne felelni, és jól akarja csinálni. Lehetne ez másképp is. Élhető feladatmennyiség, minőségi munka, kiegyensúlyozott tanár, aki sokat adhat. És miután hazamegy, a családjára is jut energiája, figyelme, és persze pénze. Tarthatatlan, hogy  tanárok keresete nagyon régóta ilyen méltatlan kategóriában van. Életet tervezni, felépíteni, családot alapítani, haladni egyről a kettőre pedagógusi fizetésből nálunk elképzelhetetlen. Nagyon régóta. Csak támogatással működik a dolog. Vagy másod-, harmadállással, amire szintén nem mindenkinek van módja.

Miért olyan őrült elképzelés az, hogy az ember a hivatásából megélni, és nem csak vegetálni szeretne?

Végtelen számú bőrt lehúznak a pedagógusokról, és az elvárások az irányukba egyre csak nőnek. A munkájuk vitathatatlanul kulcsfontosságú, hisz emberek, sőt társadalmak jövője múlhat azon, hogy kik és hogyan tanítják, nevelik a gyermekeket az iskolában. Azt gondolom, ez hálát, tiszteletet és megbecsülést érdemel. Erkölcsi értelemben és anyagi értelemben is. Lehetetlenség, hogy akik az iskolában a gyermekekért felelnek, a megélhetésért küzdjenek, és kilátástalanságban éljenek. Ez rendben van? Elvárható-e, hogy a végtelenségig fenntartsák motivációjukat és elkötelezettségüket ilyen körülmények közt. Húsz éve vagyok a pályán, rég rendezni kellett volna ezeket a problémákat, nemcsak a tanárok miatt, hanem minden gyerek, és a jövő érdekében. Az pedig, hogy a mai generációnak, a mai gyerekeknek milyen iskolára lenne szükségük, egy újabb fejezet volna. 

Mit észleltél magadon?
Az év elején még bíztam benne, hogy ha megfogalmazzuk a problémákat, felhívjuk rájuk a figyelmet, talán elindul végre a sok-sok éve esedékes változás. Sajnos nem így lett. Ellenkezőleg. Ez a nyár volt számomra egy nagy fordulópont. Úrrá lett rajtam a tehetetlen szomorúság, csalódottság, aminek fizikai tünetei is voltak. Fel kellett tennem magamnak a kérdést:

Mit tehetek? Mit kell tennem? Meddig mehetek el, és mi mindent áldozhatok fel?

Meggyőződésem, hogy a tanítás az egyik legjelentőségteljesebb és legszebb feladat, de elsősorban a családomért vagyok felelős. Egyre több negatív érzelem rakódott le bennem. 

Hogyan hoztad meg a döntést? Ki támogatott benne?
A döntést meghozatalában nyár vége felé végül a sors adta a végső löketet azzal, hogy kaptam egy olyan álláslehetőséget, amiben önazonos maradhatok, azzal foglalkozhatok, amit szívesen csinálok, és ami kibillenthet a tehetetlenség érzéséből. Nem volt könnyű megemészteni, hogy most el kell engednem az osztályomat, a kollégákat, az iskolát. Sokáig vívódtam ezen, de abban a pillanatban, mikor döntenem kellett, letisztult a dolog, eljött a cselekvés ideje. Segített az is, hogy már a döntés meghozásának napján tudtam, hogy az osztályomat a lehető legjobb kézbe adhatom majd át, egy lelkes fiatal kollégának, így ők rendben lesznek. Ők még szerencsések.

Milyen volt a visszajelzés a diákok/kollégák részéről?
Erről a legnehezebb beszélni. Rengeteg szülőtől kaptam visszajelzést,  megköszönték a munkámat, és azt, hogy mi mindent tettem a gyermekeiért. Sokkolta őket a hír, de biztosítottak megértésükről, ami nagyon sokat jelentett nekem. És hát a gyerekek. Tartottunk egy búcsúszeánszot, ami nagyon szép volt, minden szomorúságával együtt. Egytől egyik végigöleltem őket, és mindenkiből magammal vittem egy darabot. Csodás leveleket kaptam tőlük is, amiket kincsként fogok őrizni egész életemben. Egyébként tartom velük a kapcsolatot, és az új ofővel is rendszeresen beszélünk. A kollégák, akik közel álltak hozzám, szintén megértően és támogatóan álltak a döntésemhez. Az iskola vezetősége is teljesen korrekt volt az irányomban.  

Hova mentél tovább?
Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen most is tanítok. Egy osztrák tulajdonú cégnél vagyok némettanár, az ott dolgozókat oktatom. Többnyire online órákat tartok. Igyekszem belerázódni az új helyzetbe, szerencsére ebben maximális támogatást kapok. Végső soron itt is az a cél, hogy az ember tartalmas, hasznos órákat tartson, mindezt lehetőleg jó hangulatban, nyitottsággal az emberek irányába. Azt gondolom, az oktatás, bármilyen tárgyról legyen is szó, bárkik legyenek is a tanítványok, mindig többről szól, mint a szaktárgyi tartalmak átadásáról.

Hogy érzed most magad?
Az üzemorvosnál tett látogatásom alkalmával a doktor tökéletes vérnyomást és pulzust mért. Nem is emlékszem, hogy valaha lett volna ilyen. Mindig vagy túl magasak, vagy túl alacsonyak voltak az értékeim. Úgy érzem, most kicsit rendezni tudom a soraimat. Be tudom osztani a napjaimat, a teendőimet. Így is van bőven természetesen, de ez az élet. Nem mindegy azonban, hogy ezt az ember milyen alapállapotban éli meg. Nyugodtabb az életem, nagyobb az egyensúly minden értelemben. A héten színházban voltam a volt osztályommal, jó érzés volt. Nem veszítettük el egymást. Annak is örülök, hogy az új kollégáimmal, tanítványaimmal is jól alakul a közös munka, a közösség, ez is nagyon pozitív. 

Félted-e az oktatást? 
Nagyon. Nem megoldás, hogy mindenki elmenjen a pályáról, aki boldogulni szeretne, vagy hogy csak az legyen pedagógus, aki nem a munkájából szeretne megélni. Félek, nagyon sok jó szakembert veszít így a közoktatás. Szülőként rettentően aggódom, mi lesz a gyermekeimmel, ki fogja őket tanítani, elkísérni az iskolában a felnőtté válás, a személyiségfejlődés, és a kiteljesedés útján. Nap mint nap felmerül bennem, hogy vajon meddig tart ki a mostani tanító nénink, vagy a fiam tanárai. Ha bekerül egy középiskolába, lesz-e még ott egy pedagógus gárda, akire számíthat. Vagy csak az juthat a jövőben minőségi oktatáshoz, aki mélyen a zsebébe tud nyúlni? Minden gyerek egy kincs, aki kivirágozhat a megfelelő kezekben, de elveszhet, ha nem kapja meg egy-egy kiváló, meghatározó pedagógus támogatását. Most szülőkét állok a tanárok mellett. Megteszem, ha módomban áll kimutatni a szolidaritásomat. Ha szülőként azt várjuk, hogy a gyerekeink jó kezekben legyenek, támogatnunk kell a tanárokat. Hiszen ezzel a gyermekeink, és a jövő mellé állunk.

A Guoth-Fridrich Erikával készült korábbi interjú a Nők Lapja 2021/22. számában jelent meg, és erre a linkre kattintva olvasható.

Kiemelt kép: Zsólyomi Norbert