1904: Jókai második házassága

1904-ben így írt a Tolnai Világlapja:

1899. szeptember 16. Jókai alkonyuló életének nevezetes forduló-dátuma ez. E napon lépett másodszor házassági frigyre és nejévé tette Grósz Bellát, egy szegény polgári család leányát, ki Nagy Bella néven a drámai színpad sokat ígérő’ tehetsége volt. A derűs boldogság forrása lett ez a szerelmi házasság az ekkor hetvennégyéves költő hátralévő éveire, de egyszersmind sok keserűségnek is okozója, mert szerelme miatt harczra kellett szállnia a leányával és annak családjával és e harcz következménye volt, hogy élete alkonyán elhidegült azok iránt, majd végképp elszakadt azoktól, kikkel hosszú éveket egyetértésben töltött együtt.

A világirodalom egyik legnagyobbjának, Goethének életében találjuk csak mását az alkonyesti szerelem ilyen naptüzének. A hetvenkétéves Goethe és a tizenhétesztendős Levezow Ulrika szerelme mellett a hetvennégyéves Jókai meg a húszéves Nagy Bella: örök időkre szóló tanúsága a költői lángész külön sziv-alakulatának, mely az ifjúi szerelem perzselő tiizét árasztja akkor is, amikor más sziveket már csak az emlékek kihűlt lávája borit.

Regényes fordulatokban szövődött Jókai második házasságának története. Az 1897-ik év egy tavaszi napján történt, hogy Jókai lakásába bekopogtatott egy fiatal leány. Remegő hangon adta elő, hogy olt hatatlan vágy űzi a művészi pályára, színésznő akar lenni, hivatást érez magában, ámde szülei szegények s nem tudják érte a sziniiskolai tandijat fizetni, ha a méltóságos ur meghallgatná a szavalását és méltónak találná rája, vegye pártfogásába és nagy befolyásával segítse előre művészi tanulmányiban. Jókai hátradőlt karosszékében és Nagy Bella elszavalta a «Tetemre hivás»-t. Mikor befejezte a szavalást, Jókai fölkelt s homlokon csókolta a leányt, ettől fogva pedig nem szűnt meg figyelemmel kisérni fejlődése útját. Bejuttatta a Nemzeti Színházba ösztöndíjas növendéknek, majd mikor tanárai ott nem voltak meggyőződve a hivatottságáról, a Rákosi Szidi iskolájában szerzett neki tandíjmentes helyet. A vizsgálaton a kritika figyelme is Nagy Bella felé fordult. Az óbudai színházban és a Krisztinavárosi Nyári Színházban lépett fel ezután a fiatal művésznő, többnyire Jókai darabjaiban; Jókai ott volt a színházban minden föllépténél, maga hívta fel a lapok figyelmét a leányra s ekkor már nyílt titokként beszélték, hogy az agg költő pártfogása nem közönséges érdeklődés megnyilvánulása, hanem mély és mindinkább elhatalmasodó vonzalom jele a leány iránt. E suttogó szó-beszéd dacára is nagy feltűnést keltett, mikor egy-két lap azt újságolta, hogy Jókai Mór feleségül óhajtja venni Nagy Bellát. Sehogy sem tudták megérteni, hogy a költőkirály egy Grósz nevű szegény zsidó gépésznek a leányát szemelje ki Laborfalvy Róza utódjául. A legkinosabban Jókai családját, Fesztyéket és Hegedűs Sándorékat érte a hír. Ezek rögtön cáfolatot is tettek közzé a lapokban és ezzel megindult a harc Jókai és a családja között. A beavatottak sokat beszéltek annak idején arról, hogy a család miképpen igyekezett előbb Jókait eltéríteni az elhatározásától, majd mint környékezte Nagy Bellát, a csábítónál csábítóbb ajánlatokkal, hogy mondjon le.

Ám Jókaiban sokkal jobban meggyökeresedett már a szerelem, semhogy e közbenjárások eredményre vezettek volna. S mikor odáig éleződött ki a helyzet, hogy választania kellett családja vagy szerelme között, Jókai a szerelmét választotta, elszakadt az eddigi családjától s hogy véget vessen a további harcoknak, hirtelenében egy napon, 1899. szeptember 16-án diszpenzációt szerzett Matuska alpolgármesternél a házassági kihirdetés kötelezettsége alól s ugyan-e napon a VI. kerületi gyár-utcai anyakönyvi hivatalban házassági frigyre is lépett Nagy Bellával, pár órával a polgári esketés után pedig elutazott ifjú nejével Szicíliába.

Mikor nászutjáról visszatért, uj élet kezdődött Jókai számára. Az Erzsébetkörut 44. szánni házban levő lakásán, mely Fesztyéktől való megválása óta otthona lett, nemcsak ifjú neje volt a költő mellett, odaköltözött nejének családja is, Grósz Mónié két ifjabbik leányával és fiával. Jókai egyre azon volt, hogy meggyőzze a világot, mily jól érzi magát uj környezetében s mily szerető gyöngédséggel ápolja őt uj családja. És valóban megható volt az a törekvése, amelylyel ifjú nejének utat igyekezett törni a társaságba. Ahova jött, csak neje dicséretét zengette, a műveltségét, a szeretetreméltó voltát, s ha volt keserűsége utolsó éveiben, az abból fakadt, hogy e törekvésében nagy elfogultságokra és nehézségekre bukkant unos-untalan. Voltak ez években mélyebben szántó keserűségei is: a Fesztyékkel való családi viszályokból eredtek ezek. Még élénken emlékezetében lehet mindenkinek az egyik ilyen kínos affér. Jókai minden évben halottak napján ellátogatott első neje Laborfalvy Róza sírjához s amióta másodszor megnősült, második neje is elkísérte e kegyeletes útra és Jókai koszorúja mellé odatette a sírra a magáét is. Feszty Árpádné, aki szintén ellátogatott a sirhoz, e koszorú láttára annyira felingerlődött, hogy a koszorú szalagját összetépte. Jókai mód nélkül felháborodott ezen s bírói utón keresett elégtételt a kegyeletsértésért, ám ítéletre nem került a sor, mert Fesztyné megkövette az ősz költőt, amiért tulidegességében megbántotta.

Csaknem öt évig tartott Jókainak ez a második házassága. Ő maga mindig hirdette, mily boldog és megelégedett az élete neje oldalán, s nem győzött eleget irni, meg beszélni szerelme mélységéről és neje erényeiről. Munkakedve is egyre nőtt. Irt egy «Levente» czimü színmüvet is, melyet élete egyik főmüvének hirdetett, s melyet előadás végett a Nemzeti Színháznak adott oda, de amely eddig színre nem került. Irt azonkívül novellákat, alkalmi czikkeket és házassága minden évfordulóján egy-egy újabb költeményben énekelte meg boldogságát. Legutóbb a születése hetvenkilenczedik évfordulójára irt költeményt, amely szintén a boldogságáról szólott. Ez volt utolsó müve, mely nyomtatásban megjelent.