Vekerdy Tamás: „Az esti mese vigasztalja és világismeretre vezérli a gyerekeket”

Kérdés: Anyámmal – gyerekeink nagymamájával – vannak vitáink a mesélésről. Nagyobbik lányom ötéves, a kicsi három. Gyakran szorulunk rá, hogy este anyámra bízzuk a gyerekeket. Szeretnénk, ha ő is ugyanúgy kétféle mesét mesélne a gyerekeknek, ahogy mi is, ha otthon vagyunk, akkor is, ha csak egyikünk van otthon. (Férjem is, én is színházban, illetve koncerteken játszunk, s ezért gyakran előfordul, hogy este nem vagyunk otthon.) A kicsinek állatmeséket mesélünk, a nagynak tündérmeséket. Mind a ketten meghallgatják egymás meséit. Anyám a család legracionálisabb tagja. Azt hiszem, utálja az igazi meséket. Szerinte ezek értelmetlenek, bonyolultak, nem logikusak. És: középkoriak. Hol vannak ma már királyok, királyfiak? Varázslók és sárkányok pedig soha nem is voltak. Mint látható, nálunk kissé fordított a helyzet: anyám családunk „legmodernebb” tagja, és mi, fiatalok ápoljuk a tradíciókat. Csak még annyit, a gyerekek imádják a mi meséinket, de azért a nagyi rövid, kissé kioktató, tanulságos történeteit is meghallgatják. Kinek van igaza? Elfogultak vagyunk? Rongáljuk, vagy mint anyám mondja: „hülyítjük” a gyerekeinket? Tényleg nem is értik, amit mesélünk nekik?

Válasz: Értik. Ez abból is látszik, hogy a hároméves türelemmel végighallgatja az ötéves meséit, ha véletlenül nincs két mesélő otthon. Nem racionálisan értik feltétlenül, de értik, érzik, érzékelik a hanglejtést, a mese szövegének ritmusát, dallamát, az ismétlések költői erejét és egy-egy kép hatékonyságát.

Persze, igazuk van, ha a háromévesnek kicsit mást mesélnek, mint az ötévesnek. Tudjuk: kezdetben a gyerek napjának rövid történetét meséljük vissza, esetleg egy mackócsalád életébe ágyazva, később aztán a mese eljut a csodákkal és átváltozásokkal telített tündérmeséig. A mesék logikája nem egyenes vonalú, gépies logika, hanem körbe-körbe járó, képi-képzettársításos logika, mint az álmok, vagy a költészet, vagy a gyerekek logikája. (A modem meseírók sokszor azt hiszik, hogy tetszés szerint szökdécselhetnek, hiszen a gyerek úgyse gondolkozik logikusan. Erről természetesen szó sincs, hanem ezt a másfajta, tárgyát spirálisan körbefutó és befogó logikát használja, ami a nagy mesék logikája is.) A királyok, királyfiak, varázslók és sárkányok akkor is élnek érzelem formájában gyerekünkben, ha soha nem is hallott róluk. Amit ezek az alakok kifejeznek, azok ugyanis ősképszerű lelki tartalmak, melyeknek jelenlétét a gyerekek folyton újra átélik mindennapjaikban, s ezeknek meséi megfogalmazása a ráismerés élményét kelti, megnyugtat, szorongást old, világmagyarázatot ad. Méghozzá igaz világmagyarázatot (például: hogy a világban jelen van a nagy erejű rossz, de legyőzhető, s éppen a legkisebb királyfi győzi le, akiről ezt senki se hinné), s olyan dolgokról beszél a gyerekkel (életről, halálról, gyilkos indulatokról, s az ezek fölébe kerekedésről), amiről más formában nem tudunk beszélni vele.

Tehát: nem rongálják, nem „hülyítik” meséikkel gyerekeiket, hanem vigasztalják, életkoruknak megfelelő világismeretre vezérlik, szorongásaikat, indulataikat, feszültségeiket újra és újra feloldják.

De, persze, a nagymama nem kényszeríthető arra, hogy olyasmit meséljen a gyerekeknek, amit utál. Nem is volna jó, ha megtenné, hiszen a gyerek nemcsak a mesét fogja fel hangulatában, érzelmeiben, hanem a mesélő belső állapotát is. A nagymama mesélje csak azt, amit ő jó szívvel, kedvvel tesz. Persze, jó volna, ha az ő meséje sem volna kioktató és tanulságos – csak egyszerű, akármilyen, neki tetsző, „logikus” történet. Az oktatás és a tanulság levonása ugyanis éppen az ellenkező hatást éri el, mint amit megcéloz. Kioltja az öntudatlanul ébredező tanulságérzést, hiszen kimondatik valami, és ezzel valami más szétpattan, akár a léggömb a gombostűtől.