1992: Vendégségben Fónay Mártánál

Dollárpapa, Állami áruház, Szent Péter esernyője, A Noszty fiú esete Tóth Marival, Isten hozta, őrnagy úr, Hinton járó szerelem, Hegedűs a háztetőn. Néhány klasszikus színpadi és filmalkotás egy gazdag életműből.

Mostanában azonban kevesebbet látjuk-halljuk. Ezért is gondoltuk, meglátogatjuk otthonában Fónay Mártát. Vendégszeretetét mi sem dicséri jobban, mint hogy már a szobába invitálás pillanatában egy hatalmas tállal közelített felém.

– Ugye nem tetszik komolyan gondolni, hogy ez a sütemény mind rám vár?
– Dehogynem, tessék az egészet el fogyasztani! De ne higgye, hogy én sütöttem. Tudom, nagyon sokan azt terjesztik rólam, hogy remekelek a szakácstudományban.

– És nincs alapja? Lépten-nyomon az ön receptjeivel találkozom a tévében, újságokban.
– Ez a „legendám” még a recepteknél is korábbi. De hogy miből gondolják? Talán mert ilyen jó karban vagyok? Lehet, hogy egy csöppnyivel jobban főzök, de kétszer ugyanúgy nem tudok elkészíteni egy ételt. Mindig a hangulatom szerint főzök, és csak abból, ami éppen van itthon. Azokból viszont jó ízű ételt tudok kihozni.

– Önt mindig mosolyogni látja az ember. Hogyan csinálja?
– Színésznőnél ez nem egyértelműen pozitív tulajdonság. Erre már hétéves koromban ráébredtem, amikor Róza nővér – egy modern felfogású apáca – elkezdett erre a pályára terelgetni. Emlékszem a karácsonyi előadásra, amelyben kis Jézuska szerepét kellett eljátszanom, akit Júdás és társai megdobálnak kővel. A „premier ” előtt meglátogattam a barátnőmet és jól elcsevegtünk. Meglehetősen késve érkeztem, Róza nővér már izgatottan várt a kapuban. Ahogy elétoppantam, ő hirtelen lekevert nekem egy hatalmas pofont. Attól kezdve én olyan jó Jézuska voltam, hogy még a színpadon is hullottak a könnyeim, amikor kővel dobáltak. Felállva ünnepelt a közönség. Úgy látszik, ehhez hasonlót még nem láttak – hogy egy kisgyerek ilyen jól alakítson. Az előadás után ez az aranyos, kedves Róza nővér odament anyukámhoz és elnézést kért, amiért megpofozott, de én olyan vigyorgó arccal érkeztem, hogy kellő hangulatba kellett hoznia. A későbbiekben is csak akkor tudtam mosolygós és kedves lenni, ha az szívből jött.

– A mosoly ritka kincs manapság.
– Ez nagyon nagy baj. Talán emiatt is érintkezem ma már csak nagyon kevesekkel. Időnként összekerülök – főleg a rádióban -, olyan kollégáimmal, akik szeretnek és örülnek nekem; olyanokkal, akikkel évekig nem találkoztam, és olyan fiatal színészekkel is, akikkel személyesen még sosem találkoztam, mégis – mintha húsz éve együtt játszanánk -, szeretettel közelednek felém. Ezek a találkozások külön ajándékok, hiszen ma már teljesen visszavonultam. Három évig ápoltam fekvőbeteg férjemet, akit sajnos tavaly veszítettem el. Van egy-két nagyon jó barátom és persze a rokonaim.

– Ez a kis lakás tehát egy külvilágtól elzárt elefántcsonttoronynak is tekinthető?
– Ma már egyre inkább. De ez nem is baj, mert elég sérülékeny és érzékeny vagyok. Persze nem jó a magány, de most már megszoktam.

– Miért kellett visszavonulnia?
– Volt még két-három nagyon szép színpadi felkérésem, de nem tudtam vállalni, hiszen a férjem ápolása az otthonhoz kötött… Azt hiszem, többet nem is vállalok. Nem szabad megvárni, amíg csak ,,pötyögtetve” jönnek a hívások. Akkor kell abbahagyni, amikor még bírná az ember és érdeklődnek iránta.

– De oly kedves színpadi szerepéhez, a Hegedűs a háztetőn című musicalbe, ugye még visszatér?
– Még azon is gondolkodnék, ugyanis nagyon félek a színpadtól. Mindig rémisztőén lámpalázas voltam, és ez idővel nem csökkent, hanem inkább erősödött bennem – a felelősségérzettel együtt. Félek attól, hogy egyszer csak memóriazavarom lesz. A privát életben az ember esetleg már fél perc múltán elfelejti, miért is ment ki a konyhába. Ez általános tünet; nemcsak nálam, talán még a fiataloknál is előfordulhat. Még most is folyton színházi álmaim vannak. Az a bizonyos lidércálom, hogy kimegyek a színpadra, nem találom a kelléket, elfelejtem a szöveget, nem hallom a súgót… Úgyhogy olyan boldogság fog el, amikor felébredek! Nem véletlenek ezek az álmok, hiszen az egész életemet a pályán töltöttem.

– Erről már négyéves korában döntött, de akkoriban még rendezői tervekkel is kacérkodott.
– Na ez volt az igazi lidércálom! Négyéves koromban láttam először műkedvelő előadást, de akkor még nem mértem fel határozottan, hogy én színésznő akarok lenni. Mégis – azonnal leutánozva – megrendeztem a látott előadást a barátaimmal. Nagy felhajtást csináltunk: közönséget szerveztünk, és a gyerekek szóltak az ismerőseiknek. Rengeteg nézőt sikerült összetoboroznunk. Képzelje, mi meg össze-vissza beszéltünk, idáig már nem terjedt a tudásunk. Rettenetes bukás lett.

– Azóta se voltak rendezői ambíciói?
– Biztos, hogy jó rendező lettem volna. Furcsa, hogy ezt saját magamról mondom, de lentről – a nézőtérről – pontosan meglátom a hibákat. Olyankor szívesen közbeszólnék, hogy itt ezt kellene csinálni, ott azt… De ne higgye, hogy fent a színpadon is ilyen pompásan észreveszem a hibákat, közel sem. De komolyan soha nem foglalkoztatott a rendezés. Ehhez nem is voltam erős akaratú ember. Egy kicsit mindig hagytam magam sodortatni az árral. Soha nem szaladtam szerep vagy szerződés után. Erről azt gondoltam, hogy amíg megtalálnak egy szereppel, az a személyemnek szól. De ha én utána szaladnék és így szerezném meg, az már csak félöröm lenne. Nem tudnám, hogy én ezt valóban megérdemeltem-e, vagy csak „kihajtottam ” magamnak. Mindig megvártam, amíg megkerestek a feladatokkal.

– Rengeteg nagynénit, szakácsnőt, téeszelnökasszonyt, harcias feleséget személyesített meg a színpadon és filmen. Nem érezte ezeket a karaktereket skatulyáknak?
– Nézze, legyünk őszinték, a külső adottságaim óhatatlanul is bizonyos skatulya felé vittek, hiába is tudtam volna mást játszani. Néha-néha kiemeltek ezekből a skatulyákból, sajnos, nem sokszor. De ugyanúgy ért szerencse is, amikor azért kaptam meg egy filmszerepet, mert valaki nem vállalta el, vagy egy kollektíva gondolkodott bennem, és azzal ugrottam egy akkorát, hogy a szerep egy életen át végigkísért. Ilyen volt a Hintán járó szerelem.

– Harmincéves korában már 13 gyermekes családanyát alakított színpadon.
– Nálam soha nem volt probléma a váltással, hiszen nem tartoztam a szép nők kategóriájába. Azt hiszem, azoknak a kolléganőimnek lehetett problémájuk az átmenettel, akik sorban játszottak végzetes asszonyokat, naivákat.

– Tolnay Klárival beszélgettem erről nemrégiben, aki azt mondta, hogy tudni kell időben feltenni az ősz parókát.
– Klári nagyon bölcs, okos asszony. Ez a mondata hatalmas tanulság, hiszen igen kevesen tudnak átsiklani az éveik fölött.

– Azt hiszem, ez soha nem volt gond önnél, ilyen példátlan dinamizmus birtokában. A szegedi közönsége egész egyszerűen csak biciklis színésznőnek nevezte.
– Honnan tudja ezt?… De ne feledje, hogy ez még a háború előtt volt. Csodálatos korszak, melyre mindig szívesen emlékezem. Kerékpárral közlekedtem, s előfordult, hogy húsz gyerek nyomult utánam bringával. A szegediek a tenyerükön hordozták a színészeiket. Ha az ember vásárolt, nem engedték fizetni a piacon. Hatalmas szeretetükben olyan csokrokat dobáltak a színpadra, hogy majdnem agyoncsaptak bennünket. Sajnos már akkor is dohányoztam. A gyerekek még azt is kitalálták, hogy milyen cigarettát szívok, és – képzelje – szálanként tűzdelték a doboz tartalmát a virágcsokorba!

– Szóval hogyan lehet az éveknek fittyet hányva megőrizni ezt a jókedvet, harmonikus lelki békét?
– Erre nem tudok választ adni. Ilyen vagyok! Ez nem termelődik ki az emberben és mesterségesen sem lehet állandósítani. Ez olyan, mint a színpadi készség: vagy van, vagy nincs. Mint ahogy azt sem lehet befolyásolni, hogy valaki csevegő legyen, ha egyébként nem az. Én különben nagyon sokat hallgatok, hiszen ma már egyedül élek. A férjem sem volt beszélgetős típus. Száz kilométereket utaztunk anélkül, hogy akár egy szót is váltottunk volna. Viszont előfordult, hogy jártak a gondolataim, s egyszer csak – mintha kitalálta volna, min morfondírozom – válaszolt rá.

– Igencsak ritka dolog, ha egy színésznő nem feltétlenül tekinti lételemének a színpadot. Néhány évre visszavonult, amikor a férje – az állandó elfoglaltság miatt – nem akarta, hogy folytassa a pályát. Akkor ön fontosabbnak érezte a civil magánéletét. Persze a háború után „visszacsábult”.
– Én nagyon szeretem a hivatásomat és el se tudom képzelni, hogy másképp is élhettem volna. Ugyanakkor a családot és a magánéletet nem tudtam volna fölrúgni a pályáért. Nálam mind a kettő harmonikusan megfért. Az ember csak akkor tud jót produkálni, ha a magánélete is rendben van. Természetesen az életben én sem voltam mentes fájdalmaktól, szenvedéstől, tragédiáktól, de játszani kellett! Ezekben a helyzetekben tanultam meg igazán, hogy nem szabad semmi másra gondolnom, csak arra, amit éppen csinálok. Önkéntelenül kidolgoztam a magam számára egy meditációs „stratégiát ”. Ha valami fáj és bánt, azt képzeletben beleteszem egy dobozba és szorosan lezárom. Így ki tudok kapcsolni minden rosszat. Persze a fejemben vannak „jó dolgok” is, ezeket időnként ki kell nyitni a „tartalmukért”. Ennek a technikának köszönhetően tudok jól aludni.

– Nagyon meglepett egy régebbi mondata: „én sosem magamért csináltam a pályát” . Kinek akart bizonyítani?
– Ez a mondat anyukámra utal. Bizonyítani talán apuka előtt kellett, aki eleinte nem ünnepelt terveimért. No és a bátyám előtt, aki még hevesebben tiltakozott. Abban az időben nem volt olyan egyszerű eltervezni – különösen egy vidéki lánynak -, hogy színésznő akar lenni. Belőlem hiányzott ez a „vakmerő” bátorság, de segített anyukám hite és biztatása, aki nagyon elfogult volt velem szemben. Ennek ellenére mindig megmondta, ha valamiben nem tetszettem. A legőszintébb kritikákat tőle kaptam. Ma is előttem van az arcocskája, ahogy a levélpostámat gondozta, ahogy a válaszfényképeket borítékba rakosgatta. Azt hiszem, nagyon büszke volt rám… édes kis szívem! Máig se értem, hogyan boldogult velünk: velem, a bátyámmal és a két nővéremmel. Megfejthetetlen, hogyan maradt mindenre energiája. Ezen szoktam mostanában töprengeni, miközben bekészítem a mosógépbe a ruhákat. Emlékszem, nálunk egy nagymosás két napig is eltartott.

– Talán még albumot is készített az önről megjelent cikkekből, kritikákból?
– Nem, először én foglalkoztam a gyűjtésükkel, de aztán abbahagytam… Végül is nincsenek gyerekeim, ha pedig meghalok, akkor ez kacattá válik és a szemétbe kerül. Így ma már inkább égetek. Júj, ha tudná, mennyi fényképet égettem már el!

– A jelenben a jelennek él?
– Pontosan. Én nem abból élek, hogy visszafelé nézek. Persze én is elkövettem kismillió hibát, mint mindenki. Tudom, hogy sok mindent másként csináltam az életben, mint kellett volna. De ilyen vagyok és ezt csináltam! Nincs értelme a sorson visszafelé meditálni.

Warholik Zoltán

Fotó: Oláh Csaba