— Halló, itt Takács Marika beszél!… Újságíró? Küldöm a férjem …
— De éppen magát keresem…
Őszintén meglepődik és szívből örül. Csakugyan őt keresi egy újságíró, s nem a férjét, Kazimir Károly színházi főrendezőt? Hiszen róla, Marikáról, eddig alig írtak még riportot.
Pedig a magyar televízió első bemondónője július elsején jubilált: öt éve látja őt a képernyőn a tv-nézők rohamosan gyarapodó tömege.
Eszpresszóban találkozunk. Így kezdi:
— Legyen olyan a cikk, amilyen én vagyok, nem amilyen szeretnék lenni… Szóval ne arról írjon, hogy szabad időmben tárlatra, koncertre, színházba járok, bár igaz, hogy azt is csinálom. De inkább arról szóljon, mennyire komolyan veszem ezt a foglalkozást — mert az különösen igaz. És mert sokat kell mosolyogni, attól félek, egyesek édeskésnek tartanak, holott ez távol áll tőlem. Nagyon természetesen élek. És olykor megpróbálok a tvben valami újat. Néha sikerül, néha nem, bár sokan talán észre se veszik…
— … Mi az az új? A közvetlenség – ó, nem a közvetlenkedés! – , az kell a tv-ben, hiszen ,,lakás-műfaj”. Félre ne értsen: nem ,,pongyolaságra” gondolok én, amiért sokan pongyolában nézik az adást, hanem oldottságra, humorra, kedélyességre, emberközelségre. Hogy kerüljük az álpátoszt, a ,,fennköltséget”, a hivatalos, kincstári hangot, az örökös, komolykodó ünnepélyességet.
— … Mi a legnehezebb a munkámban? A hírolvasás. Nem azt szeretem a legjobban, csak azt becsülöm a legtöbbre. Ahhoz politikai felkészültség, általános tájékozottság is kell. S hogy mit szeretek legjobban? Ha kiléphetek a körülhatárolt bemondói munkakörből… Például keretjátékban összekötőszöveget mondok, ebbe játékosságot, könnyedséget, közvetlenséget viszek, s igyekszem emberközelségbe kerülni…
Dacosan felveti a fejét:
— … Nem akarok ,,helyes kis teremtés” lenni. Színésznő sem. Nem mint színész, hanem mint ember látok munkához. Érettségi után jelentkeztem ugyan a Főiskolára, de pocsékul szavaltam, nem is vettek fel. Azóta volt egy filmem: a Szerelemcsütörtök. Hogy milyen voltam benne? Semmilyen… Talán lehetnék középszerű színésznő — de annak nincs értelme …
— … Nem, tv-bemondónő sem akarok örökké lenni; korhoz kötött dolog ez, hiába. Sok levelet kapok, árad belőlük a szeretet, s úgy érzem, nyújtani kell érte valamit. Persze, ha sokan szeretnek is, ha talán sok mindent elnéz is nekem a közönség egyet nekem se bocsátanak meg: az öregséget…
— … Hogy akkor hát mi akarok majd lenni? Magyar-szakos levelező hallgató vagyok az egyetemen. Talán tanár leszek. Szeretem a gyerekeket, legkedvesebb ,,műsorszámom”, amikor esténként a képernyőn elbúcsúzom tőlük. Nem előre leírt szöveget mondok, mindig rögtönzök, próbálom esetenként másként mondani… Vagy talán a televíziónál maradok, dramaturgnak, riporternek, hátha éppen nekem sikerül elérni az ideálomat: azt a ,,komplex tv-embert”, aki riporter, színész, bemondó, műsorszerkesztő és vezető egyszemélyben…
— … Tanulás nélkül semmi nem megy. A közönség tán nem is tudja: amióta csak a pályán vagyok, öt éve tanulok beszédtechnikát, a többi tv- és rádiószpíker kollégámmal együtt. Nem olyan könnyű mesterség, amilyennek a fotelban ülve talán látszik. Az első években — a magyar tv ős- és hőskorában — még fizikailag is nehéz volt. A Széchenyi hegyen, pincehelyiségben volt a bemondó-stúdió. Megesett, hogy beázott a tető, és ernyőt tartottak fölém, miközben beszéltem. Szerencsére a képernyőn mindez nem látszott …
— … Ugye, ennyi elég egy riporthoz? Ne haragudjék, hogy sietek, de vár a mamám. Nemcsak családlátogatás — ő a varrónőm is, és próbálunk. Aztán még vacsorát is kell főznöm, mire Karcsi hazajön…
Az utolsó szavakat a fizetőpincér is hallja, s megszólal:
— Jaj, bocsánatot kérek, hogy beleszólok, hát még főzni is tetszik tudni? Ugye megengedi a művésznő, hogy ezt elmondjam otthon a lányomnak. Tizenhat éves, ön az egyik ideálja, de a főzéstől fázik.
Tv-nézők milliói ismerik Takács Marikát, legtöbben szeretik is, most talán egy tizenhat éves kislány főzni is megtanul a kedvéért, s a mai csitri majdani férje nem is fogja tudni, kinek lehet ezért hálás?…
Barabás Tamás
Nők Lapja 1962/29. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Kotnyek Antal
