Kérdés: Szeretjük, ha nálunk vannak az unokáink, (két fiú, három- és ötévesek) csak aggódunk miattuk, mert például éjjel folyton kitakaróznak, vagy csak lerúgják magukról a takarót, biztosan melegük van, a nagyobbik néha meg is izzad, és ezért éjszakánként én is és a férjem is hatszor-nyolcszor felkelünk, hogy betakarjuk őket. Félünk, hogy megfáznak, hiszen hajnal felé már elég hűvös van. Ez aztán nagyon kimerít mindkettőnket. Próbálkoztunk már hálózsákkal is, de valahogy azt is le tudják rugdosni magukról, különösen a kisebbik. Másik gondunk, hogy szeszélyesen esznek. Néha jó étvággyal megeszik az ebédet, máskor van, hogy csak innának vagy éppenséggel húst ennének gyümölccsel. Ha ezt így nem engedjük, akkor nem lehet beléjük diktálni semmit. Igaz, hogy ilyenkor két-három pohár kakaót is megisznak este. Hogyan lehetne ezeket a dolgokat megnyugtatóan rendezni?

Válasz: Sok kisgyerek alszik úgy, hogy lerúgja magáról a takarót és esetleg kibújik még a hálózsákból is. Ilyenkor a kicsit vastagabb pizsama segít, kicsikre szoktak adni – télen – a normális, vékony pizsama fölé még egy olyan vastagabb, cipzáras ,,pizsamát”, amely a lábfejet is befedi. Semmiképpen nem kellene hatszor-nyolcszor felkelni éjszakánként a gyerekekhez, akiknek sokkal inkább pihent nagyszülőkre van szükségük napközben, mint éjszakai takargatásra. Bőven elég, ha egyszer megnézzük őket, mielőtt aludni megyünk és egyszer, amikor felébredünk. Ha az éjszakai izzadás a túlzottan meleg szoba, a takaró vagy az éjszakai öltözet következménye, akkor ezeken változtatnunk kell. De ha azt tapasztaljuk, hogy az alvás az, amibe beleizzad a gyerek, fel kell hívnunk erre a gyerekorvos figyelmét, és kikérnünk tanácsát. Az is előfordulhat, hogy fel nem dolgozott lelki feszültség húzódik meg az éjszakai izzadás hátterében. Ha a tünet maradandónak bizonyul és nincs testi háttere, ajánlatos kikérni a pszichológus vagy családgondozó tanácsát.

Ami pedig az evést illeti – erről sokszor beszéltünk már -, a gyerekek (ha nincsenek elrontva édességgel és egyéb divatos finomságokkal), meglehetősen pontosan „tudják”, mire van szükségük, mi kell nekik. Meleg napokon például igazuk van, ha szinte „csak innának”, s a hús gyümölccsel is életkoruknak megfelelő, teljes értékű ebéd lehet számukra. Ha meg éppen „semmit” nem ettek ebédre – ezt-azt azért ilyenkor is szoktak csipegetni, csak az aggódó szülői vagy nagyszülői szem látja úgy, hogy semmit nem esznek -, természetes, hogy este vagy valamelyik soron következő étkezéskor pótolják. Ha a gyerek egészséges, úgyszólván nem kell azzal foglalkoznunk, hogy mit és mennyit eszik. Ha van az étkezésnek megszabott ideje, amikor lehetőleg nemcsak ők esznek, hanem mindnyájan együtt ülünk asztalhoz, akkor biztos, hogy ők is fognak enni, azt és annyit (ha kínálat, választék van) amire és amennyire szükségük van.

Természetes, hogy a nagyszülő jobban aggódik, mint a szülő, hiszen úgy érzi, „még a szülőnek is felelősséggel tartozik”. De ezt, ebben a formában el kellene felejtenie, s tudnia kellene arról, hogy a nagyszülők legtöbbször ösztönösen is többet tudnak a gyerekről és a megfelelő bánásmódról, mert nagyobb türelemmel tudnak rá odafigyelni, és így, ha nem túlozzák el az aggodalmaskodást, pontosan megérzik, hogy mi is van a gyerekkel és mire lenne szüksége. Ez aztán a nagyszülők egy részének jelentős magabiztosságot kölcsönöz, amit a gyerek is megérez, és ez jótékony hatással van rá, érzi, hogy elengedheti, rábízhatja magát.

Élnünk kellene ezzel a lehetőséggel.

Nők Lapja 1997/41. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images