A tévés évek után is sok mindennel foglalkoztál, de egy ideje az a benyomásom, hogy erősebben ráléptél a gázpedálra. 

Amikor eljöttem a tévéből, egy darabig hagytam magam sodródni. Eszébe jutottam ennek, kaptam feladatot attól, inkább csak megtaláltak a felkérések. Egyedül a könyvek azok, amiket én találtam ki. Aztán az ötvenes éveim derekán elkezdtem foglalkozni az aktív idősödés témájával. Talán az ember akkor szembesül azzal, hogy már kevesebb van hátra, és hirtelen értékesebbé válik az idő. Van a személyiségemben egyfajta nyitottság, amit szeretek. Nem engedem el magam, nem mondom, hogy ó, ehhez már öreg vagyok, nem akarok újat tanulni. Én bizony megbarátkoztam a Facebookkal is, élvezem, hogy közösséget tudok építeni a felületen. 

Saját YouTube-csatornád is van, interjúkkal, beszélgetésekkel.

Az egyik lányom tanított, magyarázta, mikor hová kattintsak, azóta magam működtetem a csatornát. A Nők a nagyvilágban beszélgetéseit otthon veszem fel, néha maradnak is benne olyan szösszenetek, hogy „jó, akkor kezdjük”, vagy „hú, ezt elrontottam”. Aki nézi, azt gondolhatja, jó, hát akkor Judit is emberből van. Soha nem akartam szebbnek, jobbnak látszani annál, amilyen vagyok. Fotózáskor sem szeretem, ha gyönyörűvé akarnak varázsolni. Megvoltak a magam hibái, rossz döntései, szeretem az utat, amit ezeknek is köszönhetően végigjártam. Élvezem, amit csinálok, és jól töltöm az időmet.

Úgy sejtem, a tévés évek alatt még nem voltál ennyire önálló, hanem inkább lojális alkalmazott, aki várja a feladatokat, és reméli, hogy azok jók lesznek. Bekuckóztál a tévébe, ahogy sok ember a munkahelyére.