Észrevettem a férjemen, hogy ő is mindjárt elsírja magát. Csak most esik le, mondta, hogy az én hivatásomért soha senki nem fog demonstrálni. A szociális munkásokért. Pedig ugyanolyan nehéz helyzetben vannak, mint a tanárok.

De hogyan is tudnának kiállni másokért azok, akik magukért sem képesek szót emelni?

A bántalmazott anyák, az elhagyott gyerekek, a hajlékot nélkülözők, a nyomorgók, a kiszolgáltatottak?

Azok, akik csak a szociális munkásokban bízhatnak. De ők maguk is nehéz körülmények között dolgoznak azért, hogy minél több ember maradjon talpon a mélyülő válságban. Szociálismunkás-képzésünk világszínvonalú: tárt karokkal várják őket külföldön, jól megfizetik. Közel százezren dolgoznak itthon, túlnyomó többségben nők. Nem csupán a saját és családjuk terheit viszik a vállukon, hanem a segítségre szorulókét is. Erejükön felül dolgoznak: fizetésük sírnivaló, munkájuk mennyisége embertelen, eszközeik a segítségnyújtásra fogyóban. Én dolgozom velük: felemelő nézni, hogy a fiatalok micsoda elhivatottsággal vetik bele magukat a munkába. Hogy aztán pár éven belül felismerjék, tehetetlenek. Felemelő látni a tapasztaltabb kollégákat, akik reményvesztettségük ellenére sem adják fel. Mert a hivatástudatnál erősebb hajtóerő alig akad. Ők azok, akik láthatatlanul dolgoznak a háttérben, akárcsak egy családanya a családjáért – munkájuk akkor válik igazán láthatóvá, ha nincs, ki elvégezze. Épp ilyen a szociális­ munka: az elesettek támogatása nem látványos, nem szenzáció. Gyakran a legkisebb fejlődést elérni is emberfeletti erőfeszítést követel a szakemberektől. A szociális munka világnapján, november 12-én köszönik meg mindazoknak a tevékenységét, akik hivatásból, fáradhatatlanul dolgoznak a rászorulókért.

Közösségben, egymásra utalva élünk. A segítségnyújtásban mindenkinek felelőssége van, erejéhez mérten a családnak, az önkormányzatnak, a karitatív szervezeteknek és az államnak. Egy társadalom látlelete, ahogy az idősekkel, az elesettekkel bánik. Ha magára marad nem csupán a kiszolgáltatottak tömege, hanem a szociális szakma is, mindannyian csak veszíthetünk.

A saját emberségünkbe vetett hitünket is.