– A házasságom romokban hevert, elhidegültünk egymástól, és akkor vette fel velem a kapcsolatot Krisztián egy közösségi oldalon – kezdi a történetet Renner Erika, aki negyvenesként is rendkívül csinos, derűs, kifejezetten mosolygós nő. Pedig megtörhetett volna sokszor.

– Kapaszkodtam Krisztiánba, mint ahogy mindenki kapaszkodik minden lehetséges fogódzóba a bajban. Eleinte csak leveleztünk, majd találkozgattunk is, lassan alakult a kapcsolatunk. Krisztián is a rossz házasságáról mesélt, én is, ez kötött össze bennünket. Az általános iskolából ismertük egymást, bizalmat keltett bennem, hogy nem volt idegen, és hogy megérti a problémáimat. Reméltem, hogy számíthatok rá, és ő eleinte mindent meg is ígért. Közben elváltam, elég simán ment minden, mert közös megegyezéssel bonyolítottuk. Krisztián ezt már nem tette meg értem, ekkoriban magyarázta el, hogy ő „szentségi házasságban” él, hívő katolikus, számára nem lehetséges a válás.
Elégedjek meg annyival, hogy hetente találkozunk, ami azt jelentette, hogy este munka után hazakísér, és havonta egyszer elmegyünk moziba vagy koncertre.

A válás megviselt engem és a gyerekeimet is, ez lekötött lelkileg, ma már tudom, hogy nem is láttam őt reálisan.

De aztán lassan rendeződött az élet, és hirtelen rá kellett jönnöm, Krisztiánra egyáltalán nem számíthatok a hétköznapi élet dolgaiban, őt leköti a házassága, a felelős munkája, hiszen kórházigazgató volt, valójában teljesen egyedül vagyok. Sokszor hívtam, ha valami baj volt, hogy segítsen, de csak akkor hívott vissza, amikor már rég megoldottam mindent: egyedül. Ráébredtem, hogy igazi társra van szükségem, és ő nem az. Megpróbáltam vele szakítani, de ez sehogy sem sikerült.

NEKÜNK JÓ A KAPCSOLATUNK

Többször mondtam neki, hogy vége, de ő ezt meg sem akarta hallani, másnap ugyanúgy hívott, mintha mi sem történt volna. Azt gondolta, hogy a mi kapcsolatunk jó, ő mindent megtesz, én nem csinálom jól, nekem kellene megelégednem azzal, amit tőle kapok, érezzem jól magam, amíg velem van, amikor meg nem, akkor meg éljek. Az fel sem merült benne, nekem mire volna szükségem.

És mint minden nő, tényleg átgondoltam, hogy valóban velem van-e a probléma. Még azt is mondta, hogy nem bánja, ha keresek egy állandó társat, csak mi találkozzunk úgy, ahogy eddig.

Én azonban legalább szünetet kértem tőle, hogy gondoljuk át. Ekkor ismerkedtem meg Attilával, aki egész más típusú férfi volt, számíthattam rá, és fülig beleszerettem. Ekkor Krisztiánnál bekattanhatott valami, mert pokoli hetek, hónapok következtek. Üzeneteket írt, reggelente ott állt a házam előtt, jött utánam kocsival, megvárt a munkahelyemnél, követett az utcán, és közben mondta és mondta, hogy nekünk jó a kapcsolatunk, csak én nem vagyok elég megértő. SMS-eket írt, hogy mikor, hol látott, kivel, minden nap kiborulva értem be a munkahelyemre, már a kollégáim mondták, hogy most már ők fognak bejelentést tenni a rendőrségen zaklatásért, mert ezt ők sem bírják tovább. Én meg hiába mondtam neki, magyaráztam ezerféleképpen, hogy nem akarom folytatni, mintha a falnak beszéltem volna.

Ma már tudom, hogy hibát követtem el, amikor ötször hívott, és ötödjére felvettem a telefont. De nem tudtam azt, amit mindenkinek tudnia kellene, akit zaklat valaki, hogyan kell bánni egy zaklató személyiséggel. Már az iskolában meg kellene tanítani a gyerekeknek, hogy soha többé egyetlen jelzésére sem szabad reagálni! De én azt hittem, hogy lehet vele beszélni, hiszen intelligens ember, és én elég erős vagyok hozzá, hogy kezeljem a helyzetet. Pedig ilyenkor csak egyetlen igazi megoldás volna, ha hívhatnánk a rendőrséget, és azonnali távoltartást rendelnének el. Soha többé nem volna szabad vele találkozni, különösen kettesben, emiatt rendkívül sok tragédia történik. A „még egyszer, utoljára találkozzunk!” csapdájába tilos besétálni! Végül közöltem vele, hogy a hatóságokhoz fordulok, ha továbbra is zaklat. Ekkor hirtelen elcsendesedett minden, írt egy kedves, de ugyanakkor vádló hangú e-mailt, amiben megint engem hibáztatott a kapcsolatunk kudarcáért.

2013. MÁRCIUS 12.

Renner Erika számára gyanúgy kezdődött ez a nap is, mint az összes többi, reggeli rohanás, küzdelem a kamasz gyerekekkel, akik végre elindulnak az iskolába. Erika le akarja vinni a kutyát megsétáltatni, de a fia közben telefonál, hogy otthon hagyta az edzőcuccát.

– Kinyitottam az ajtót, és akkor torkon ragadott egy alak, aki feketében, maszkban, bukósisakban állt előttem, a kezén is vastag kesztyű volt. Hirtelen visszalökött a lakásba, megfordított, és fejjel lefelé a földre lökött. Közben beszélt hozzám, valahogy úgy, mint egy robot, ragok nélkül, tőszavakban, „nem nézi arcom”, mondogatta, talán hogy ne ismerhessem meg a hanglejtéséről. De én akkor egyáltalán nem azzal voltam elfoglalva, ki a támadóm, csak könyörögtem az életemért. Hátul összekötötte egy gyorskötözővel a kezemet, hogy ne mozdulhassak, és kiment a konyhába, majd a lábamat is összekötözte. Nem tudtam, mi következik, azt hittem, meg fog ölni. Kérleltem, hogy ne bántson, mi lesz a gyerekeimmel, hiszen egyedül nevelem őket, könyörüljön rajtuk!

Erre leragasztotta a számat, és ettől kezdve már csak a halált vártam. Az összes reményem az volt, hogy rövid lesz és gyors.

Odakint a konyhában zacskókkal zörgött, néhány perc telhetett el, kijött, és a nadrágomon keresztül belém nyomott egy injekciós tűt.

Ettől kezdve Erika semmire sem emlékszik. A mentőautóból olyan emlékei vannak, mint Alice-nek Csodaországban, nagy fejeket látott, akik mintha víz alól beszélnének hozzá. A nyomozás során derült ki, hogy speciális altató koktélt kapott, amiben a ketamin és a midazolam voltak a fő hatóanyagok, melyekhez közönséges ember nem tud hozzájutni. Ezek orvosi altatáshoz használatos kábítószerek, melyeknek az adagolása rendkívüli szakértelmet igényel. És B. Krisztiánnak ez megvolt, őegyébként égési specialista. Erikát ezután áthurcolta a fürdőszobába, levetkőztette, szétfeszítette a lábát, és a combjára és a combja közé, a genitáliák területére lúgot öntött. A maró anyag bekerült a hüvelybe is.

A lúg nem egyszerűen szétmarja a lágy szöveteket, hanem feloldja, csontig hatol, szétroncsol mindent, a húgycsőnyílást, a hüvelyt, a gát tájékát, lehetetlenné válik a vizelés, a menstruálás.

Amikor később a tárgyaláson a bíró Erikának feltette azt a kérdést, hogy „Jelent-e ez a sérülés számára gondot a mindennapokban?”, akkor a megalázottságon túl úgy érezte, akik a tárgyalóteremben ülnek, egyáltalán nem ismerik a női testet.

– Egy bekamerázott teremben, az intenzíven ébredtem, Attila ült mellettem, kérdezgettem, hogy hol vagyok és mi történt. Vénásan morfiummal csillapították a fájdalmamat, ekkor még semmit sem éreztem, rózsaszín elefántok sétáltak a képzeletemben. Nem fogtam fel, mi történt velem. Aztán lassan le kellett jönnöm a „szerről”, pedig közben a sebeim a lúg speciális hatását követően elmélyültek, hetente többször kellett járni kötözésre, amikor lenyesték az elhalt, feketére változott, roncsolt szöveteket. Amikor hazaengedtek, házi ápolót kellett fogadnunk, aki rendszeresen ápolta a sebeimet, átkötözött.

Ekkor is morfin tartalmú tablettát kaptam, de a végén már semmit sem használt. Volt olyan, hogy a gyerekeim befogott füllel hallgatták a másik szobában az ordításomat, amíg az ápoló átkötözött, és én is gyakran kiborultam, könyörögtem, hogy hagyjanak inkább elpusztulni, de nem akarok még egy kínzást. Számos plasztikai műtét következett.

Nagyon nehéz volt megfelelő szakembert találni, ami nem olyan nagy csoda, mert senki nem látott még nálunk ehhez hasonló sérülést.

Ráadásul sokan, amikor megtudták, kinek az áldozata vagyok, mi történt velem, azt kérdezgették, nem lenne-e jobb kibékülni az illetővel, és gyakran „elfelejtkeztek” rólam, inkább elfordultak tőlem. De én nem akartam megbékélni, nincs olyan tett vagy cselekedet, amiért ezt valaki „kiérdemelheti”, mert ember ember ellen ilyesmit nem követhet el. Szilárdan hittem az igazamban. Jártam az Áldozatsegítő Csoportba, ahol a nőtársaimon láttam, mennyien feladják útközben, úgy éreztem, értük, miattuk is küzdenem kell!

BIZALOMVESZTÉS

– A rendőrség másfél évig nyomozott, hosszadalmas kihallgatások következtek, többórásak, amelyeket én úgy csináltam végig, hogy közben katéter volt bennem. A gyógyulási folyamat ugyanis ilyen lágy szövetek esetén hegesedéssel jár. Egy ponton a húgyvezeték összenőtt, a helyzet már-már újra életveszélyes volt, amikor újra megműtöttek. Ekkor sem oldódott meg minden, mert a katétertől gyulladás keletkezett. Végül csak a szerencsének köszönhetem, hogy megtaláltam azokat a nagyszerű orvosokat, akik segítettek rajtam, és akik egyetlen fillért sem fogadtak el tőlem. Azóta nyolc helyreállító műtéten vagyok túl. A gyerekeimet is megviselték a történtek, a kamasz fiam rendszeresen hiányzott az iskolából, minden reggel hányt, amikor felébredt, és a középiskolában, ahol tanult, nem akarták megérteni, hogy türelemre volna szükség, ki akarták rúgni a gyereket. Hiába magyaráztam, mi történt velünk! Végül feljelentettek a gyermekjóléti szolgálatnál, és az a veszély fenyegetett, hogy védelem alá helyezik a fiam. Szerencsém volt, hogy a gyermekjóléti szolgálat munkatársa megértette a helyzetemet, és esetmegbeszélést szervezett az iskolával, így lassan rendeződött a helyzet. De másképp is alakulhatott volna, mert rendszerszinten semmilyen segítségre nem számíthat ilyenkor egy áldozat, mindenkivel egyenként kellett megértetnem, hogy mi történt velem. Volt egy pont, amikor én is majdnem összetörtem.

2014 nyarán Renner Erika levelet kapott, amelyben az ügyészség arról tájékoztatta, hogy megszünteti az eljárást, ugyanis nem bizonyosodott be, hogy ki volt az elkövető.

Azt írták, harminc nap után megsemmisítik az összes bizonyítékot, és ha nyolc napon belül nem él panasszal, akkor a továbbiakban semmiféle jogi jóvátételre nincs lehetőség. Döbbenten néztek össze az ügyvéddel, másfél év telt el a bűntény óta, vajon mi lehet a háttérben? Erika közel állt az összeomláshoz, hisz ezen a ponton megkérdőjeleződött benne, hogy egyáltalán működik-e Magyarországon az igazságszolgáltatás. Krisztián továbbra is szabadon járt, bármikor szembejöhetett az utcán, sőt orvosként dolgozott tovább. Nem csoda, hogy Erikát pánikrohamok gyötörték, úgy nézett ki, nincs menekvés. Az már csak hab volt a tortán, hogy az iratokért is száz forintot kellett fizetni oldalanként, miközben Krisztiánnak mindez ingyenes volt!

– Az ügyvéddel három napig éjt nappallá téve fogalmaztuk a panaszt, és a hetedik nap éjjelén adtuk postára. Ezután határoztam úgy, hogy a médiához fordulok. El kellett döntenem, hogy vagy vállalom az egész történetet, az intimitásával együtt, úgy, ahogy van, és egy közel igazságos ítélet születik, vagy soha nem lesz benne részem. A nyilvánosságnak köszönhetem, hogy ezt az ügyet nem lehetett tovább elhallgatni. Ha én nem ragaszkodom az igazamhoz, akkor a jogrend önmagában nem véd meg, hiszen ennek az egész tortúrának az anyagi, lelki terhét rám tette, egyedül az Áldozatsegítő Szolgálatnál kaptam lelki támaszt. Az ottaniakon látom, hogy az áldozatok többsége a jogi procedúra alatt elfárad, és feladja, az eseteket hosszadalmasan vizsgálják, és közben megszüntető határozatok születnek. Én azonban hittem az igazamban, javíthatatlanul optimista voltam és maradtam abban, hogy az nem lehetséges, hogy ennyire igazságtalanul záródjon ez a történet. Nemcsak magamért küzdöttem már, hanem az összes többi hozzám hasonló áldozatért, a nőkért, akiknek nincs erejük kiállni magukért. Ezt ők is tudták, és nagyon sokan ott ültek velem a tárgyalóteremben. 

A JÓ A ROSSZBAN

Az elsőfokú tárgyaláson még csak négy évre ítélték B. Krisztiánt, és szabadon sétálhatott ki a tárgyalóteremből 2016-ban. Miközben Erika akkor már több mint egy éve személyvédelem alatt ált, amit a BRFK rendelt el, mert a tett után négy hónappal, 2013-ban Bene Krisztiánt kiengedték az előzetesből. Ez azt jelentette, hogy minden egyes alkalommal, amikor kimozdult a lakásból, bejelentkezett a rendőrségen, és amikor megérkezett, ismét. A másodfokú ítélet a büntetést kilenc évre növelte, mert a szakértői vélemények nyomán bebizonyosodott, hogy Erika életveszélyben volt, amikor a férfia kutya pokrócába becsavarva hagyta a meztelen, altatók hatása alatt álló, megcsonkított áldozatát a bezárt lakásban. Kifelé menet egyébként az egyik szomszéd felismerte az elkövetőt… A másodfokú ítélet után, most márciusban is szabadon távozhatott a vádlott. Csak a Kúria döntése nyomán került végül – négy hosszú évvel a tett után – előzetes letartóztatásba. A Kúria a napokban mondja ki a végső szót az ügyben.

– Az én egészségemet már soha semmi nem fogja teljesen visszaállítani – mondja Erika –, de az esetem talán rávilágít a rendszer hiányosságaira, és segít abban, hogy soha senki ne érezhesse többé, hogy ilyesmit büntetlenül elkövethet. Gyakran tűnhet úgy, hogy megyek előre, mint Jeanne d’Arc, de mindezt nem tudtam volna végigcsinálni a családom támogatása nélkül, akik mindvégig mellettem álltak. Sokan kérdezik, hogyan lehetséges, hogy Attila, a párom kitartott mellettem. Bármi történt, ő nőnek lát most is, hiába volt az a cél, hogy ezt elvegyék tőlem! Tudom, sokakat elhagynak, sokkal kisebb dolgok miatt, lassan már ez lett természetes. Nekem megadatott, hogy kitartott mellettem a bajban, és ez a legnagyobb adomány! Mindenkinek üzenem, hogy egy igazi férfi , egy igazi társ ilyen!

Az eredeti cikk a Nők Lapja 2017/24.  lapszámában jelent meg.

Fotó: Bielik István