– Óvodásként azt mondtam a nagymamámnak, hogy azt hiszem, óvó bácsi leszek. Később hallottam az egyik oktatómtól, hogy tanárnak az ember nem készül, hanem születik, talán ez motoszkált a fejemben. Pedig van bennem elég társasági szorongás, nem lépek könnyen kapcsolatba másokkal, a tanításban ez mégsem zavar. Nemrég eskettem egy volt tanítványomat, és a beszédében elhangzott, nekem köszönheti, hogy megtalálta a pályáját. Azzal segítettem, hogy elmentem az iskolából… Ugyanis miattam választotta a fizikafakultációt, és rájött, hogy engem szeretett, nem a fizikát. Tanulságos volt. A gyereket abban kell támogatni, ami valójában érdekli, nem elhomályosítani a köztünk lévő kapcsolattal. Szabadságot kell adni a választásához.

Estébe hajló délután van, ketten ülünk a piaristák Szent Annáról elnevezett templomában, Vácott. Tamás atya megemlíti, hogy negyvenhét éves, én fiatalabbnak nézem. Pedig sokat dolgozik, mint minden tanár, és mint minden szerzetes. Azért jöttem hozzá, mert kíváncsi voltam, milyen út vezet egy matematika-fizika tanári, mellette fizikus szakon végzett fiatal férfit a szerzetesi hivatásig. A választ gyorsan megkapom, mert ahogy elmeséli élete állomásait, nyilvánvaló, hogy a nyitottság, az intellektuális kíváncsiság, az érzékenység és az előítélet-mentesség irányította egész életében.

Lehet valami tökéletes?

– Jó darabig ateistának tartottam magam, szüleim, nagyszüleim sem voltak vallásosak. Anyai nagyapám orvos volt, a szüleim is, és a könyv, a kultúra számított igazán nálunk. Én is könyvek révén formálódtam, olvastam Durrell, Carl Sagan, Dawkins, Csányi Vilmos könyveit, néztem a tévében a Deltát, a Kalendáriumot, érdekeltek Simonyi Károly előadásai. Gimnazistaként olvastam Hawkingtól Az idő rövid történetét, azt gondoltam, értem is. Aztán újra elővettem az egyetemi évek elején, majd a végén is, és mindig többet fogtam fel belőle.

Az egész nyarat végigmagolta, hogy csatlakozhasson a biológiafakultációhoz, majd képes volt újra külön matematikát tanulni, csak mert rájött, mégsem a biológia érdekli. Ez mutatja, hogy a belső meggyőződés fontosabb volt számára, mint a megszokás vagy a kényelem. A békés kecskeméti családi otthonba egy nyugodt, visszahúzódó kamaszt képzeljünk. Olyat, aki inkább a kortársai ellen lázadt, bulizni nem járt, megelégedett néhány mély barátsággal. A szegedi egyetemi évek alatt kinyílt a világ, közösségi ember lett, nagy szervező. Matematika-fizika szakot választott, de a kettő közötti különbséget csak egyetemistaként fedezte fel. A fizika mélyebb megértése a szerelemhez hasonló érzés volt, a matematika felfedezése pedig rokonítható az istenélményhez. 

– Még nem hittem Istenben, de a matematika elbűvölt. Babits az Oidi­pusz király kapcsán ezt írja: „Lehet-e a jég forró? Lehet, egy másodpercre, egyszer, egyetlenszer, a legelőször, mikor váratlan hozzáérsz.” Nekem a matematika ilyen, a tökéletessel való találkozás volt. A matematika a fizikai világon kívüli, attól független szellemi univerzumnak tűnt. De hogyan lehet, hogy az evolúció során kialakult emberi elme képes a matematikával leírni ezt a fizikai világot? Ezek a gondolatok már akkor foglalkoztattak.