Megvannak neked, vagy legalábbis emlékszel a gyerekkori fogalmazásaidra?

Nincsenek meg, de emlékszem az elsőre, úgy ötödikből. A nyári élményeinkről kellett írni, és az enyém arról és annak megrázó folyományairól szólt, hogy beleléptem a nádasban egy döglött halba. Rengeteg piros aláhúzás volt benne, hogy ezt nem így kellett volna megírni, és egyáltalán, hogyan lehet ilyesmiről fogalmazást beadni! Először meg is ijedtem, de szerencsére – ahogyan mindig – apukám akkor is mellettem állt, és azt mondta, ez hülyeség, és miért ne lehetne?! Aztán hozzátette, hogy a történetmesélésben az egyik igen fontos szabály az, hogy nincsen kőbe vésett szabály. Ezt jól megjegyeztem. 

A könyved alcíme az, hogy Igaz mesék. Szerinted hol van a határ az igazság és a mese között, és te hogyan találtál rá erre a különös határmezsgyére?

Mindig is furcsa kapcsolatom volt az objektivitással, azt gondolom róla, hogy vegytiszta formában nem létezik, de ezzel, azt hiszem, nem vagyok egyedül. Ezért is választottam szinte ösztönösen a riport műfaját magamnak, ami eredetileg irodalmi eszközöket is használ, és hivatalosan is megengedi a szubjektivitást. Egy riport írója gyakorlatilag zöld utat kap, hogy magán szűrje át azt, amit lát, amit megél, miközben nem megmondóként, hanem megfigyelőként igyekszik jelen lenni. 

Hogyan maradsz hű riportjaidban az igazsághoz?

Műfaji adottság, hogy nyilván csak azt használhatom, amit tapasztalok, amit látok. Például pontosan azokat a mondatokat adom az emberek szájába, amik elhangzottak. Nagyon fontossá tud válni egy-egy mondat, ahogyan az is, hogy valaki milyen szórenddel fogalmazta meg, akkor is, ha nyelvtanilag épp nem volt tökéletes. Ezek a pontosan idézett mondatok nagyon sokat tesznek hozzá egy-egy történet hitelességéhez. Én nem hiszem amúgy, hogy az újságírónak mindent el kell mesélnie, de valahogy úgy kell „megcsinálnia” a szöveget, hogy az olvasó a végén mégiscsak érezze a lényeget. Épp ahogy a szépirodalomban. 

Pont ezt figyeltem meg a könyv olvasása közben, hogy amikor már majdnem elfelejtettem volna, hogy ez a valóság, akkor jött egy ilyen mondat, és visszarántott. Arra még nem gondoltál, hogy teljes fikciót írj?

Az előző könyvem, az Üvegfal is fikció, regény. De minden történet, a fikció is a valóságból indul ki, inkább az a kérdés, milyenek benne az arányok. Nyilván ezért is tudunk kapcsolódni még a legbizarrabb történethez is – feltéve, ha jól van megírva. Amúgy tényleg gyakran érzem azt, hogy bár izgalmas és csodálatos feladat az újságírás, jó lenne kilépni a kereteiből, mert a „száz százalék valóság” nagyon beszűkíti az ember mozgásterét. Igyekszem mostanában átlépni ezeket a határokat, utazni szabadabban, más műfajokban is. De a riportokat is szeretem novellaszerűen megírni. Hiszen minden igaz történet, minden sors kész regény. Csak nem mindről tudunk, és nem mindet írják meg. 

A könyvbemutatódon említetted, hogy a legtöbbször teljesen véletlenszerűen választod ki az alanyaidat. Mégis milyen intuíció segítségével választasz?

Mindig az érdekel a legjobban, ami a legtávolabb áll tőlem, amit nem értek, ami nem fér a fejembe. Az akarat vezérel, meg akarom érteni. Tóth Krisztina – megtisztelő módon – Tar Sándort is említi a kötet előszavában, aki, amikor megkérdezték tőle, hogy miért a szegényemberekről, a melósokról ír állandóan, azt felelte, hogy mert közéjük való, és ezt a világot ismeri. Rám pont az ellenkezője igaz. Engem mindig az izgat, amikor azt érzem, valami elválaszt, és látni akarom, mi van a fal másik oldalán. Nagyon érdekelt például, hogy a fiatal lányok miért mennek ki látszólag önként és dalolva prostinak Olaszországba, amikor nem kenyérre kell nekik a pénzt. Tudtam, hogy kell lennie a háttérben valami bonyolultabb, emberi dolognak. És ez mindig ki is derül. Ezért mentem gyakran az ország túlfelébe, olyan helyekre, ahol maguktól az én környezetemben élők biztosan nem fordulnak meg. Ezért látogattam annyiszor mindenféle börtönökbe is. Számomra nagyon izgalmas ez a kettősség, mert bármilyen távolinak is tűnik valakinek az élete az enyémmel összehasonlítva, akkor is ott vannak a mélyben azok a közös pontok, amelyek mindannyiunkat összekötnek. Emberek vagyunk, végeredményben ugyanarra vágyunk, ugyanattól félünk, de mindeközben teljesen soha nem fogjuk megérteni egymást. Nekem is idő volt, hogy megértsem, hogy ez igaz a szerelmemre, egy tanyán élő bácsira és a háromszoros gyilkosra is. Már tudom, hogy teljesen sosem fogom megérteni a másikat, de közel tudok hozzá kerülni, és meg tudom találni azt, ami összeköt. És ennek elégnek kell lennie. 

Mindig addig maradsz egy helyzetben, amíg megtalálod ezeket a megértéshez vezető közös pontokat, vagy van, hogy feladod?

Az időnek kulcsszerepe van ebben. Nagyon fontos, hogy elég időt szenteljünk a megérteni akarásra, a másikra való figyelésre. Régebben, a riportírás fénykorában nem az volt, hogy az újságíró talált egy témát, odament egy órára, megírta, ki mit mondott, és hogy van ez az egész. Mert nem is ez a normális. Húsz éve, amikor a pályát kezdtem, nem is értettem, hogyan lehet úgy riportot csinálni, hogy odamegyünk, és még aznap hazajövünk. Én – és nem csak én – mindig úgy szerveztem, hogy egy-két-három éjszakát a helyszínen töltsek. Merthogy nemcsak az a lényeg, hogy konkrétan mi történik és mi hangzik el, hanem hogy közben hogyan zajlik az élet a „sorok között”. A mostani világban erre egyre kevesebb lehetőség van. Mindenki szédületesen pörög, le van terhelve, és pénz sincs erre. Sok évvel ezelőtt egyszer a Pesti Estben lettem figyelmes egy hirdetésre. Azt ígérték, hogy jó sok pénzért, maximum negyven óra alatt végzet asszonyává képzik a delikvenseket, ráadásul garanciával. Engem ez is érdekelt, pedig egészen más téma, mint hogy a gyilkos miért gyilkolt, vagy hogyan lehet Nógrádban nyolc gyereket etetni hetvenezer forintból. A végzetasszonya-képzés teljesen másfajta dolog, de az igazságkeresés részemről ugyanúgy megvolt benne: tényleg vannak emberek, akik erre pénzt adnak? És miért? És vajon kik tanítanak? Ez komoly? Vagy viccelnek? Nem vicceltek. Sőt, itt is kiderült, hogy ha jobban megnézzük, egy aktuális társadalmi kórkép bontakozik ki a felszín mögött. Ez a tanfolyam tizenvalahány évvel ezelőtt is több mint száznegyvenezer forintba került, de volt rá keret a lapnál, hogy elvégezzem. Ahogy idő is, hogy másfél hónapon keresztül járjak az intenzív „képzésre” álruhában, aztán többrészes sorozatot írjak belőle, ami az első riportkötetembe, az Őrült világba is bekerült. Egyszerre sírtam és nevettem közben, ahogy az olvasók is. Megint a kettősség… 

De a mostani kötetedben többségében a teljes elszigeteltségben élő emberek, az ő mellbevágó, megdöbbentő, és persze sokszor felemelő történeteik kapták a főszerepet. Feltehetném árnyaltabban is a kérdést, de nem gondoltál arra, hogy a témaválasztásod túl nehéz ahhoz, hogy az olvasók lelkesen mélyedjenek el a könyvedben?

Lehet. De az Üvegfal témaválasztása – ami egy bántalmazó házasságról szól – sem volt túl könnyed, mégis meglepően sokakat érdekelt… De valóban, ha valaki a könyvesboltban kezébe veszi a kötetet, és elolvassa, amit Tóth Krisztina a fülszövegben ír, nem biztos, hogy rögtön rohan a pénztárhoz, hogy megvegye. Mert a kiszolgáltatottság, a „szoció” nem feltétlen a legvonzóbb hívószavak ma. Marketingszempontból nyilván lehetett volna hívogatóbb dolgokat írni, miközben, ha valaki figyelmesen olvassa Krisztina megint nagyon pontos és fontos szövegét, az izgalmas, igazi dolgokat vetít előre. Más világokba, bizonyos falak mögé betekinteni – azon kívül, hogy jelen esetben nem mindig könnyed szórakozás – mindig izgalmas, sőt, valahogy önmagunkhoz is közelebb hozhat, ami megint csak fontos kaland. Közben azt se felejtsük el, hogy ezek a riportok, ha nem is százszázalékosan ebben a formában, de a Nők Lapjában jelentek meg, a legnagyobb példányszámú hetilapban. Tehát viszonylag sokan olvasták, és ha jól tudom, szerették őket. Többször felmerült az a kérdés is, hogy vajon mi lett azóta egyes írások szereplőivel. Ez is benne van a könyvben.

Én úgy látom, hogy ezek a típusú anyagok valamit tényleg meg tudnak mozgatni az emberekben. Nyilván nem mindenkiben, de pont ezért is célom, hogy kicsit közelebb hozzam azt, amihez nem megyünk közel, és én se mennék, ha nem lennék újságíró. Ezeknek a történeteknek a szereplőivel gyakran senki sem törődik. Újra és újra megdöbbent, micsoda muníciót ad nekik, hogy valakit tényleg érdekelnek, hogy valaki valóban odament Budapestről, csak hogy beszélgessen velük. Ez sokszor legalább annyit számít, mint az olvasóktól szerencsére gyakran megkapott anyagi, praktikus segítség. És azt látom, hogy ez az, ami mindnyájunknak nagyon hiányzik, legyünk gazdagok vagy szegények, éljünk Budán vagy Bátonyterenyén. Az igazi figyelem. Magunkra, és egymásra is. Egyszerűen nincs rá kapacitás gyakran a legjobb szándék mellett sem, mindenki időbeli, anyagi, érzelmi túlélésre játszik, bedarál bennünket a tempó, amit a világ diktál. És közben lassan megfojt a szeretetteli figyelem hiánya. Tessék, megint valami, amiben nem különbözünk. 

Te, aki közel mész, hogyan viseled ezt lelkileg? 

Nem mondom, hogy könnyen, hiszen két, látszólag egymásnak ellentmondó dolgot kell alkalmaznom egyszerre. Muszáj valamennyire tartanom a távolságot, amikor ott vagyok, hiszen ha túl közel megyek, akkor már homályosan látok. Viszont ha nem vagyok elég közel, akkor nem érzem a lényeget. Ezt a balanszot kell megtalálni, de ebben már van rutinom. Ez persze nem jelenti, hogy nincs olyan, hogy kiborulok, sőt, olyan is előfordult, hogy csak pár nappal a hazatérés után öntött el valami végtelen szomorúság. De a szomorúság talán még mindig jobb, mint a közömbösség. 

Azt is elmondtad a könyvbemutatódon, hogy te mindig a jót keresed. Ez tudatos döntés a részedről, vagy egyszerűen ilyen vagy?

Nem gondolom, hogy ezt lehet tudatosan, vagy legalábbis csak tudatosan csinálni. Szerintem ez bennem van. Hiszek abban, hogy valahol, legalább a lelke legmélyén mindenkiben van jóság, hiszen emberek vagyunk. Bár utóbbihoz manapság leginkább az a gondolat társul, hogy az ember gyarló, és a világ megérett miatta a pusztulásra. Bennem mégis ott munkál makacsul, hogy épp azért, mert azok vagyunk, mindannyiunkban benne kell hogy legyen a jó értelemben vett emberség. Lehet, hogy iszonyú mélyen van, és rárakódott sok rossz, talán alig tudunk hozzáférni, de akkor is ott van. Ha elveszítjük ezt a reményünket vagy hitünket, akkor a világ tényleg megérett a pusztulásra.