Az örmény exodus – Nem tűnhet el az emlékük
Aki olvasta Franz Werfel megtörtént eseményeken alapuló regényét, A Musza Dagh negyven napját, képet alkothat a szörnyűségről, aminek legújabb kutatások szerint majdnem félmillió örmény gyerek esett áldozatul 1915 és 1917 között az Oszmán Birodalomban, az ifjútörök kormány uralma alatt. A borzalmak ráadásul nem értek véget a háborúval sem: volt, aki túlélte ugyan a kitelepítéseket, de elvesztette otthonát, szüleit, rokonait. Isztambul utcáin csontig lesoványodott gyerekek koldultak, sokan közülük erdőkben próbálták túlélni az éhezést. Kislányok-kisfiúk nemegyszer a még létező háremekben találtak fedelet a fejük fölé, ahol tűrniük kellett bármilyen létező erőszakot. Elég csak beleolvasni a helyszínről érkező tudósításokba, hogy elborzadjunk a történteken. „Szilárd meggyőződésem, hogy ez korunk legnagyobb bűne.” Az Isztambulban szolgáló amerikai nagykövet szavai ezek. Henry Morgenthau a szemtanú hitelességével beszélt a történésekről, hiszen munkatársai segítségével szinte minden háborús eseményről közvetlenül értesült, és miután az USA 1917-ig semleges ország volt, viszonylag könnyen jutott információkhoz. Kezdeményezője volt az Amerikai Bizottság a Közel-Kelet megsegítésére nevű szervezet létrehozásának, amely együttműködve más segélyszervezetekkel, folyamatosan támogatta az örmény gyerekek evakuálását az országból: leggyakrabban a Port Szaíd-i táborba szállított otthontalan árvák sorsát igyekeztek elrendezni. (Bár sokat támadták, Henry Morgenthau igen tisztességes ember volt. Amikor látta, hogy erőfeszítései sokszor saját honfitársai miatt kudarcosak, lemondott hivataláról.)
Az USA akkoriban még nem számított nagy befogadó országnak: „Amerika az amerikaiaké”, mondogatták az úgynevezett Monroe-elv jegyében az USA polgárai, fontos volt tehát, hogy növeljék az adományokban is megjelenő lelkesedést. Érdekes megfigyelni, milyen új eszközöket alkalmaztak a szervezők, hogyan használták fel a különböző médiumokat a jó cél érdekében. Először itt forgattak filmet az örmény exodusról, 1919-ben mutatták be, még némafilm volt, főszereplője Aurora (Arshaluys) Mardiganian, egy hatgyerekes törökországi örmény kereskedő lánya, akinek élete 1915-ben végérvényesen kisiklott. Apját és bátyját letartóztatták, húgait deportálták, a kislány – aki saját szemével látta, hogyan gyilkolják meg rokonait – végül egy missziós orvos segítségével Tbilisziben kötött ki, ahonnan többek között a Vöröskereszt közreműködésével Amerikába menekítették. Megrendítő élményeiről könyv is megjelent. Azt hihetnénk, innentől kezdve csupa siker volt az élete, nos, nem így történt. Aurorát évtizedeken át kísértették az átélt borzalmak, a többszörös nemi erőszak sokkoló képei: őt nyolcvan akkori centnek megfelelő összegért adták el egy török nagyúr háremébe. Történetének egyik fő tanulsága, hogy a menekülteknek nem csak kenyérre van szükségük. Fontos, hogy segítsenek nekik a tragédia feldolgozásában, és az azt követő, akár egy életen át tartó poszttraumás sokk feloldásában.
A spanyol tragédia – Elrabolt gyermekkor
