Aki forgatott már a kezében önéletrajzi ihletésű könyveket rocklegendák tollából, valószínűleg a Foo Fighters frontemberétől sem számított másra, mint a jól megszokott zenei szentháromságra: a szexre, drogokra és a rock&roll-ra – ahogy a csövön kifér. Az ilyen könyvek végén gyakran feltesszük magunkban a kérdést: „Hogy lehet még életben ez az ember?” Aki viszont kicsit is ismeri és szereti Dave Grohl munkásságát, valószínűleg sejthette, hogy A történetmondó – Emlékek életről és zenéről egészen más lesz, mint amihez hozzászokhattunk a nagyoktól.
És igazunk lett
Valamikor régen isteneket bálványoztunk, akikért templomokat húztunk fel, és akiknek szobrokat állítottunk. Azóta sokat fordult a világ, az emberiség bálványimádatra való hajlamát azonban a civilizáció sem tudta megmásítani. Egyetlen aprócska kivétellel: ezeket a bálványokat ma már hírességeknek nevezzük. Szeretett ikonjainkról pedig mindenkinek él a fejében egy – a valóságtól gyakran elrugaszkodott – kép, amihez egyetlen apró botlás is elég, hogy atomjaira hulljon szét (éljen a cancel culture!). Valamiért nehéz elhinnünk, hogy ők is ugyanolyan esendő emberek, mint bárki más – és hol piedesztálra emeljük, hol pedig lehúzzuk őket anélkül, hogy tisztában lennénk a miértjeikkel. És gondoljunk csak bele: ma már azokra is hírességként tekintünk, akik valamilyen okból kifolyólag többször is szerepeltek a médiában – amihez kirívó tehetség sem feltétlenül szükségeltetik. Sőt: ma már bárki írhat könyvet csak azért, hogy tisztára moshassa magát.
Mindezeket szem előtt tartva ugyan, de magam is követem azoknak a munkásságát, akikre valamiért felnézek. Dave Grohl esetében mindig is az volt az érzésem, hogy közte, valamint sokunk emberi mivolta között maximum csak annyi lehet a különbség, hogy őt mindenki ismeri. Ahogyan például Jennifer Garner a lány, úgy Dave Grohl is lehet egy ismerős srác a szomszédból. Vagy egy szerető apa, aki két stadionkoncert között a fél bolygót is képes átutazni „csak” azért, hogy elkísérhesse lányait az iskolai bálba. És aki Barbie babák között válogat egy játékboltban, mielőtt teljesen felszántaná London egyik legnagyobb színpadát. És aki gyerekként nem hírességeknek, hanem hősöknek nevezte a bálványait.
És aki nem mellesleg a dobos srác a Nirvanából.
Mindezek ellenére Grohl soha nem volt szentéletű – erről könyvében pontosan úgy mesél nekünk, mintha a legjobb haverunk lenne. A zenész egy pillanatig sem árul zsákbamacskát: a klasszikus zenei együttállás – szex, drogok és rock&roll – róla sem peregtek le egykönnyen; népszerűségét, valamit életének tragédiáit azonban nem arra használta fel, hogy még mélyebbre süllyedjen a züllésben. Akinek nincs ellenére egy-egy jól időzített káromkodás, az nyugodtan gondolhat Grohl memoárjára egyfajta önsegítő könyvként is – ami sokkal hasznosabb és őszintébb, mint a sokadik ugyanolyan kaptafára készült pszichológiai írás. Aki úgy gondolta, hogy a filmezésbe is belekóstolt zenész már nem tud felmutatni semmi újat, az tévedett.
A történetmondó korai fejezetei gyerekkoráról mesélnek, beleértve első szárnypróbálgatását egy aprócska jazzklubban, ahová édesanyjával jártak vasárnaponként. Története ezután az amerikai underground punk szcéna legsötétebb (bár igencsak szeretetteljesen ábrázolt) bugyraiba kalauzol: könnyes búcsú a gimitől és az érettségitől (és a mások szerint normálisnak nevezett élettől), majd csóróság, éhezés, füvezés, zúzós koncertek, rozoga, büdös és kényelmetlen turnébuszok, örök barátságok, és persze életre szóló tanulságok. A könyv egyik legérzékenyebb pontja – nem meglepő módon – a Nirvanáról, és annak tragikusan fiatalon elhunyt énekeséről, Kurt Cobainról szól. Grohl egyike volt azon keveseknek, akik tűzközelből nézhették végig a grunge kulturális átalakulását (sőt mi több, Nevermind című albumukkal maguk is velős szerepet töltöttek be a 90-es évek zenei forradalmában).
Kendőzetlenül beszél a váratlan hírnév sokkoló zűrzavaráról, és arról az etikai dilemmáról, ami egyre népszerűbbé váló zenéjüket övezte. A Smells Like Teen Spirit című kislemez már egy jóval szélesebb közönséghez jutott el, koncertjeikre idővel pedig azok is jegyet váltottak, akik korábban kigúnyolták őket. „Egy, az erkölcsileg fullasztó, underground punk rockban nevelkedett művészben, aki arra volt kondicionálva, hogy elutasítsa a konformizmust, hogy ellenálljon az üzleti befolyásoknak és elvárásoknak, felmerült a kérdés: hogyan tovább? Hogyan kezeljük ezt a fajta sikert? … És hogyan dolgozod fel azt, amikor már nem közénk tartozol, hanem közéjük?” – meséli a könyvben.
Grohl Cobain halálát követő személyes gyászfeldolgozásáról is ír, és ha valaki arra számít, hogy Courtney Love énekesnőt, Cobain özvegyét nyíltan ekézi majd, az nagyon téved (pedig korábban kapcsolatuk annyira megromlott, hogy a Nirvana jogdíjai körüli hercehurca miatt be is perelték egymást az énekesnővel). Első feleségét például csak futólag említi meg, önmagát azonban egy pillanatig sem kíméli. Dave Grohl nem akar tiszta vizet önteni a pohárba, és nincs miért magyarázkodnia – a koronavírus kellős közepén, a négy fal közé szorulva, koncertek és közönség nélkül nem akart mást, csak lefoglalni magát, és megírni élete történetét, hogy a nehéz időkben is segítéségére lehessen azoknak, akiknek – hozzá hasonlóan – újra és újra fel kell állniuk a padlóról.
Így néz ki a családbarát rock&roll
A pszichológusok szerint kétfajta ember létezik: az egyik az, aki a szülővé válás során tudattalanul követi el ugyanazokat a hibákat, mint a saját szülei, a másik pedig az, aki tudatosan törekszik az ellenkezőjére. Grohl és nővére elvált szülők gyermekeként nőttek fel: édesapjuk nemcsak fizikailag, de érzelmileg is távol maradt gyermekei életéből, édesanyjuk pedig éjt nappallá téve dolgozott, hogy egyedül is képes legyen eltartani a családot. Egy örökké lázadó rockzenészre ritkán tekint a világ mintaapaként (pláne mintaférjként), Grohl azonban minden erejével azon dolgozik, hogy lányainak (Violet, Harper és Ophelia) soha ne kelljen átélniük azt, amit egy szülő hiánya okozhat. Grohl nemcsak zenéből, de a pelenkázás tudományából is jelesre vizsgázott, könyvében pedig azt is megosztotta velünk, hogyan lehet lekötni két izgága kislány figyelmét a világ körüli turnék során (megsúgjuk: egy Joan Jett Barbie babával). Merthogy a Grohl család bizony turnézni is együtt jár – sőt, legidősebb lánya, Violet még a 2019-es Sziget Fesztivál színpadán is énekelt a Foo Fighters társaságában (a videón 2:05:09-től látható).
Ahogyan az elvárható egy olyan embertől, aki zenéjével bejárta az egész világot, természetesen nem maradhatnak el a szórakoztató anekdoták sem: a humor köntösébe öltöztetve meséli el, milyen érzés volt ismert zenészként találkoznia (sőt, együtt is játszania!) azokkal az arcokkal (például Paul McCartney-val), akiket gyerekként hősként tisztelt, és kik azok a régi motorosok, akik a mai napig is inspirálják. Könyvéből az is kiderül, hogy mindezért a mai napig hálás, és egyáltalán nem veszi készpénznek a sikert. De megtudhatjuk azt is, hogy Michelle Obamának személyesen sokkal elnökibb a kisugárzása, mint Barack Obamának, Joan Jett ugyanolyan pizsiben alszik, mint bárki más, Lemmy Kilmister (a Motörhead 2015-ben elhunyt énekese) nemcsak a színpadon, de az életben zseniális volt, és hiába a korai zenei nevelés, a kisgyerekek tinglitangli popslágerek iránti szeretetét egyszerűen nem lehet megúszni.
A Történetmondóban számtalan tanulság rejlik, ami miatt érdemes elolvasni. A szórakoztató sztorizgatások ellenére a könyv leginkább a zene iránti féktelen rajongásról, a családi és baráti kötelékek fontosságáról, és arról a legmélyebb gyászról szól, ami soha nem múlik el (Taylor Hawkins, a Foo Fighters dobosa tragikus hirtelenséggel életét vesztette idén márciusban – a könyv kéziratát halála előtt zárták le, így annak körülményeiről nem, legendás barátságukról viszont sokat olvashatunk). Grohl humora valójában fájdalmat és mélységeket takar, s ugyan nem kötött minden szaftos részletet az orrunkra, mégsem hagyott minket üres kézzel. A zenész szerint a mai világban minden kislánynak szüksége lenne egy Joan Jett Barbie babára; mi pedig, ha újra gyerekek lennénk, Kent is szívesen lecserélnénk –
mert hiteles hősökre mindenkinek szüksége van.
Kiemelt kép: Dave Grohl a VH1 Storytellers műsorában 2009. október 28-án a kaliforniai Culver Cityben (Fotó: John Shearer/Getty Images)