A remekművek arról ismerszenek meg, hogy többértelműek.
Ilyen a Rómeó és Júlia is.
E két név úgy él bennünk, mint az „örök szerelem ” jelképe. A romantikus, nem egészen evilági, tragikumában is győztes, minden akadályt lebíró szerelemé, amely a Földön kezdődik és a Holdig ér. Tudjuk, hogy ilyen szerelem nincs. Életünk eszeveszettebb pillanataiban, hétköznapi érzelmeinkkel küszködve, mégis sóvárgunk utána. Rómeó kötélhágcsóján százezrek másztak fel, majd potyogtak le róla az ülepükre. És Júlia erkélyére is még annyian fölsóhajtozták magukat. Mert a veronai szerelmeseket nemcsak megkönnyezzük, hanem irigyeljük is. Mi tagadás, sokan hasonlítani szeretnének hozzájuk, azzal a csekély kiigazítással, hogy a dolog ne halállal végződjék. Pedig a tragikus vég elkerülhetetlen. Rómeó és Júlia szerelmének alapfeltétele, hogy rövid ideig tart. S ez a kurta idő is állandó veszélyben telik el. A tiltott üdvösségnek erősebb a ragyogása. Ha a veronai szerelmesek nem a Montague és Capulet-család sarjai, s szerelmük nyilvános esküvéssel teljesedik be, évek múlva meg sem lehet különböztetni őket bármely tisztes házaspártól. Mamuszban járnak, s összezörrennek egy fővetlen bablevesen is. Shakespeare tudta ezt. Ezért helyezte el szerelmüket a családi belháborúk veszélyzónájában. Montaguek és Capuleték ádáz gyűlölködése nemcsak akadályozza a fiatalok érzelmeit, hanem szítja is. De Shakespeare egyéb érvet is ad e halálos lángolásnak. A fiatalságét. Rómeó és Júlia annyira ifjú, hogy letegeznénk őket. Nem is egészen értik, mi be keveredtek. Halálfejest ugranak egy medencébe, amelyből a vizet leeresztették. A költő fekete drapériát von a történetük mögé. Miközben élvezettel figyeli szertelen, csapongó, mámoros röpködésüket. Megmosolyogja Rómeó hőzöngéseit, Júlia kezdetleges női ravaszkodását, a dajka álságos jajveszékeléseit. S önmagát is elsodortatja a mindenen túlcsapó kamaszérzelmek áradatától. A szerelem „logikátlanságát ” meghökkentő fordulatokkal tetézi.
A remekművek többértelműek. Mint az igazság? Mint az élet? Mint az egész mindenség? Tehát sokféleképp lehet értelmezni is őket.
Hevesi Sándor annak idején kiragadta Rómeó és Júliát a romantika holdfényéből. Várkonyi Zoltán nappali megvilágításba helyezte őket. Fölfedezve bennük az író rejtve maradt, rafináltabb lélektani ismereteit. Major Tamás a társadalmi ellentétre figyelt, meghosszabbítva a szerelmesek tragédiáját.
Vámos László most a kamasz Rómeót és Júliát állította elénk a szegedi Dóm tér színpadán. Fényszóróit a hősök fiatalságára irányította. Vállalva a természetes kockázatot, hogy jó néhány motívum árnyékban marad. Amiképp Várkonyi rendezésében „felnőttebb” lett Rómeó és Júlia s Major „aktualizáló” kísérletében szegényebb a költészet — úgy vált homályosabbá Vámos Lászlónál a társadalmi háttér. A fiatalság ide-oda cikázó fénye elvonta a figyelmet Montaguek és Capuleték baljós kontúrjairól. Hiba ez? Ha Vámos rendezését egy lehetőség kiaknázásának tekintjük — nem okvetlenül.
A rendező elképzelését igazolja a szabad tér tágassága is. A Rómeó és Júlia Shakespeare méreteit tekintve, majdnem „kamaradráma ”. S a kínálkozó teret a fiatalság iramló kecskegida-szökelléseivel és merész bakugrásaival lehetett a leginkább betölteni. Vámos szinte vígjátékként indította az előadást, nevetéssel, harsánysággal. Majd a második részben fokozatosan elsötétítette a színpadot. Olyan látszatot keltett, mintha a hősök kergetődzés közben egyre szűkebb utcákba, majd a sírkamrába jutnának. Mintegy vakmerő fiatalságuk tévedéseként. Vitatható, hogy ez az elgondolás példaszerű-e? De mint egyedi kísérlet — mindenképp érdekes.
Rómeót és Júliát eddig élemedettebb korú, jelentős művészek játszották. Vámos most a színészválasztásban is bizalmat szavazott a fiatalságnak. A címszerepeket két tapasztalatlan, de kiugróan tehetséges színészre: Kalocsai Miklósra és Kútvölgyi Erzsébetre bízta. Kalocsai egy hevességében szinte komikus Rómeó, Kútvölgyi pedig valamivel érettebb, de lebegően könnyed Júliát játszott. Az előadás nagy teljesítménye azonban Harsányi Gábor játéka volt. Izzóan izgága, érzelmesen erőszakos, bölcsen robbanékony Mercutiója bármelyik színpadon feltűnést keltene. Szemes Mari nagy természetű, vérbő, fondor dajkáját ugyancsak telitalálatnak mondhatjuk. Mensáros László Lőrinc barátját a művészi érettség, komolyság, eszköztelenség jellemezte. Darvas Iván jelentőséget adott a veronai herceg néhány mondatos szerepének.
Kár, hogy a sötét, börtönfalszerű díszletek a rendezői koncepcióval ellentétes irányban forogtak. Kevés teret is adtak a játéknak. Holott az egyik tervező Vámos László volt.
Galsai Pongrác
Nők Lapja 1972/35. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
