Amikor utoljára találkoztunk Gianni Morandival, az Olasz Énekesválogatott középcsatáraként járt Budapesten. Akkori beszélgetésünk főként a sráckori hobbira, a focira korlátozódott.

1992 húsvétién régi minőségében, énekesként látogatott el hozzánk egy televíziós show-műsor nyilvános felvételére – ám nem egyedül. Elkísérte kamaszkorú fia, Marco is. Az operettszínház öltözőjében a próba előtt Gianni a gitárját hangolta, miközben a kérdéseket várta, de mintha szomorúnak, de legalábbis fáradtnak látszana, az amúgy széles mosolyok és gesztusok Giannija.

– Se fáradt nem vagyok, se szomorú – hárítja el a kérdést Morandi. – Kissé merengő alaptermészetem van, és olykor elfog némi melankólia. De mindenekelőtt optimista vagyok, játékos kedvű, viccelődő. Nyitott a kalandok, a kísérletezések, az újdonságok felé.

– Például egy budapesti fellépés milyen újdonsággal szolgálhat?
– A találkozások újdonságával. Évek óta tervezem, hogy egyszer majd valami közös munkába kezdek magyar énekesekkel, de egyelőre semmi konkrét elképzelés nem született. Mindenesetre mindig örömmel jövök Magyarországra, amikor hívnak.

– Legutóbb a Nazionale Italiana Cantanti tagjaként járt nálunk. Mi történt az elmúlt két évben a fociválogatott életében?
– El kell mondanom, hogy a budapesti mérkőzésről készült felvételt az olasz televízió is közvetítette, magát a várost bemutató képsorokkal. Ezt követően Londonban volt mérkőzésünk, legközelebb pedig Moszkvába készülünk, majd a római olimpiai stadionban fogunk játszani. Egyre több tehetséges fiatal énekessel bővült a csapat.

– És mi történt Gianni Morandi, az énekes életében?
– Készítettem egy újabb szólólemezt, amelynek nagy sikere volt Olaszországban. Ezenkívül egy hosszú turnén vettem részt, afféle utazószínházzal jártam az országot, városról városra sátort állítottunk fel. Százötven koncertet adtam, egy szál gitárral léptem fel, olykor komputeres kísérettel.

– Néhány évvel ezelőtt nagy visszhang kísérte közös vállalkozását zenésztársával, Lucio Dallával. Annál is inkább, mert végletesen különböző típusok: Dalla provokatívabb, intellektuálisabb zenét csinál, míg ön könnyedebb, vidámabb benyomást kelt.
– Több mint húsz éve jóbarátok vagyunk, együtt kezdtük a zenés pályát, majd két teljesen más utat folytattunk. 1988-ban újra egymásra találtunk.

– Tudomásom szerint Lucio Dallának köszönheti, hogy amikor már úgy látszott, végeszakad a karrierjének, sikerült újra felküzdenie magát…
– Egy énekes életében létfontosságú az együttműködés a zeneszerzőkkel. Én gyakorlatilag 1972-től a 80-as évek elejéig komoly válsággal küszködtem, kiestem úgymond a szakmából. Már-már úgy látszott, végleg befellegzett. És akkor jött ő.

Persze a folytatáshoz, az újrakezdéshez elsődlegesen azok a televíziós sorozatok segítettek hozzá, amelyekben az egyéniségemre szabott szerepeket alakítottam, énekest, autóversenyzőt. Főként olyan figurákat, akik életük bizonyos pontján hasonló problémákkal szembesülnek, mint én szembesültem az énekesi pályámon: sikertelenség, magánéleti válság. Az igazi áttörés és vele egy új karrier kezdete számomra két eseményhez kötődik. 1987-ben két énekes barátommal, Enrico Ruggerivel és Umberto Tozzival, akik mellesleg a focicsapat tagjai, egy közösen előadott dallal megnyertük a Sanremói Fesztivált. Egy évvel később készítettük Lucio Daliával a Dalla-Morandi albumot, és azóta úgymond megint „sínen vagyok ”.

– A 90-es évek Morandiját milyen hely illeti meg az olasz dal palettáján?
– Szerencsés és elégedett embernek vallom magam, hiszen annyi sikerben volt már részem! Mindig jó kapcsolatban álltam a kollégáimmal és a közönséggel. Sokszor egy hajszálon múlik a mi szakmánkban, hogy egy karriernek hirtelen vége szakad.’Úgyhogy kivételezett helyzet az enyém. A hazámban szinte mindenki a keresztnevemen szólít, letegeznek, kezet szorítanak velem az utcán. Érzik rajtam a közvetlenséget, tudják rólam, hogy az évek múlásával nem sokat változtam. Sikerült megőriznem a hétköznapiságomat, az átlagemberségemet.

– Miként formálta a jellemét, a gondolkodásmódját a családi közeg, amelyből elindult?
– A háború utáni évek bizonytalan légkörében, rendkívüli szegénységben éltünk. Bologna közelében, egy Monghidoro nevű faluban, apám cipőjavítással foglalkozott, anyám mosónő volt. Négyen laktunk egy szűk kis szobában, a szüleim, a két évvel fiatalabb húgom meg én. Apám öt évig engedhette meg, hogy iskolába járasson, azután maga mellé vett és kitanultam mellette a szakmát, én is cipőket, csizmákat javítottam, ennek ellenére mégis boldog gyerekkorom volt. A 60-as években azután gazdasági fellendülés következett be Itáliában, és a mi körülményeink is megjavultak. Apám Bolognában kapott munkát, én pedig a városi tánctermekben léptem fel, eleinte együttesben. Egy lemezcég próbameghallgatásának köszönhetem, hogy felfigyeltek rám és elindult az énekesi karrierem. De hiszen a folytatás már ismert.

– Pályafutásának jelenlegi szakaszában milyen újabb célkitűzései vannak?
– Továbbra is derűs és kiegyensúlyozott kapcsolatban szeretnék maradni önmagammal és a világgal. Folytatom a filmezést is. Hamarosan Németországban és Ausztriában forgatok egy televíziós filmet, amely gyakorlatilag féléves elfoglaltságot jelent. Egy olasz vendégmunkásról szól a történet, aki Németországban vállal munkát és eközben a legkülönbözőbb nemzetiségű emberekkel találkozik: keletnémet menekültekkel, arabokkal, ukránokkal. Egyszóval az elmúlt esztendők változásainak Európájában játszódik a film. A főszereplő drámai helyzetbe kerül, összetévesztik egy gyilkossal. Hosszú menekülésbe kezd a fiával, hogy visszatérjen a hazájába, rátaláljon elvesztett gyökereire, újra beleilleszkedjen régi környezetébe.

– Népszerűség szempontjából is hálás lehet egy filmszerep…
– Annyi más módot találhatnék arra, hogy népszerűsítsem magam! Sokkal inkább a tapasztalataim gazdagítását, egészséges kalandvágyat jelent a filmezés.

– Szeretném, ha néhány szót ejtenénk a családjáról is. Marco, a fia zenei közreműködőként szerepel a Dalla-Morandi albumon. Ezek szerint a fiú apja nyomdokain halad?
– Szó sincs erről! Egyelőre gimnazista, tanulnia kell. Szeret és tud is hegedülni, gitározni, de nem akar se énekes, se zenész lenni. Most, hogy elkísért Budapestre, végre módunk van néhány napot együtt tölteni.

– Amúgy hogyan él?
– Huszonöt éve ugyanabban a házban lakom Róma környékén. Évek óta különváltan a feleségemtől, ennek ellenére mindmáig a legjobb baráti viszonyban vagyunk. Jelenleg egyedül élek, afféle agglegény módján. Még nem találtam olyan társat, akivel új családot alapítanék. De soha nem lehet tudni, mit hoz a jövő…

Szentgyörgyi Rita

Nők Lapja 1992/19. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Nyitókép: Gianni Morandi (Roberto Panucci – Corbis/Getty Images)