Nem azért mondom, hogy felvágjak vele, egy 2009 szeptemberében New Yorkban egyszer egy kupacban láttam Jessica Stamet, Alek Weket, Doutzen Kroes-t és Karolina Kurkovát, és megdöbbentett, hogy mennyire vékonyak. Nem úgy mondom, mintha csúnyák lettek volna, erről szó sincs, nagyon szépek voltak, inkább az volt meglepő, hogy ezerszer láttam őket fotókon, és persze akkor is gondoltam, hogy kimondottan vékonyak, de valahogy akkor tudatosodott bennem, hogy valójában mit jelent a modellalkat. Egyébként amíg nem kezdtem divatmagazinoknál dolgozni, azt sem tudtam, hogy létezik 34-es konfekcióméret, aztán amikor divatanyagokat fotóztunk, jó sokat láttam belőle.
Személy szerint engem sosem érdekelt annyira ez a méret körüli mizéria. És ennek egyáltalán nem az az oka, hogy a saját méretemmel nincsenek gondjaim, de valahogy sosem éreztem sértőnek, amikor a kifutókon sovány nőket láttam. Persze, amikor a soványság már az élettel össze nem egyeztethető, vagy legalábbis komoly evészavar áll mögötte, az más téma, de nekem meggyőződésem, hogy a modellek legnagyobb része alkatilag olyan, amilyen, és ebben nincsen semmi támadható. Ha önmagát veszélyeztető módon tartja fenn a vékonyságát, az már baj, de ez nyilván egy másik cikk témája lehetne.
Az ominózus festékszórós ruha:
A kétezres években még aligha láttunk teltebb modelleket a kifutókon, szótárunkban nem szerepelt a plus size modell kifejezés, a méretek között nem találtunk curve kategóriát, és úgy általában: a divat világa nem volt demokratikus. És nem is akart az lenni. A divatmagazinokban 34, legfeljebb 36-os méretű modellek szerepeltek, akárcsak a divatmárkák kampányaiban. Az ördög Pradát visel című filmben állandó vicc tárgya volt, hogy Anne Hathaway karaktere kövér. A fanatikus divatrajongók folyamatosan kaptak némi muníciót ikonjaiktól, hogy egyedül a vékonyságot tekintsék az egyetlen üdvözítő útnak. Kate Moss „Semmi nem lehet annyira finom, mint soványnak lenni” szállóigévé váló mondata egy generáció gondolkodásmódját befolyásolta (tíz évvel később egyébként a szupermodell el is határolódott ettől a mondatától, és azt mondta, csak viccelt), de Karl Lagerfeldet is sokan istenítették, amikor „kicsit túl kövér”-nek nevezte Adele-t (aki egyébként legalább harminc kilóval kevesebb azóta…).
A plus size modellek magányossága
Visszatérve a divatra és a demokráciára, ezek alapvetően nem járnak kéz a kézben. A divattervezők részben művészek, és az, hogy milyen modelleket használnak, sokat elárul arról, hogyan látják a világot. És mivel ez is része az önkifejezésüknek, tulajdonképpen szívük joga úgy választani, ahogyan szeretnének. Az már más kérdés, hogy választásuk nagyban befolyásolja, hogy kik lesznek a potenciális vevőik. Egyszer lett volna alkalmam kölcsönkérni egy ruhadarabot a Dolce&Gabbana üzletből (ezt sem felvágásból mondom, már csak azért se, mert elmaradt a happy end), és egyetlen ruhadarab sem jött rám. Akkoriban
kimondottan jó formámban voltam, félmaratonokat futottam és 38-as méretet hordtam, de a Dolce&Gabbana számára én nem léteztem.
Egy ismert színésznő mesélte nemrég egy interjúban, hogy egy alkalommal (nagyjából 25 éve) egy olyan Versace bikinit hoztak neki egy fotózásra, amelyet néhány nappal korábban Naomi Campbell viselt a kifutón. A színésznő kimondottan vékony alkat, ráadásul a fotózás előtt még inkább odafigyelt, ám így is biztosítótűkkel oldották meg, hogy rajta maradjon a bikini, mert az eredeti kapcsot nem tudta magán bekapcsolni. 10-15 évvel ezelőttig – néhány kivételtől eltekintve – a nagy divatházak úgy tettek, mintha 36-os méret fölött nem lenne élet. Aki nem fért bele az általuk gyártott méretekbe, az nem is létezett számukra.
Egyharmados kisebbség
Ebben biztos, hogy történt változás. Vitathatatlan, hogy a divatipar észrevette, hogy léteznek vásárlók a modellméreten túl is, és voltak olyanok is, akik ezzel tudtak, vagy legalábbis akartak valamit kezdeni. És mint szinte mindig, amikor a világ valami ésszerűtlen berögződéstől akar megszabadulni, a folyamatok egy része itt is átment szélsőségbe. Megjelentek a plus size modellek, berobbant a body positivity mozgalom, és elkezdték magukat megmutatni a világnak olyan menő arcok is, akik messze nem modellalkattal rendelkeztek.
De valami nagyon hiányzott: az arany középút. Ha úgy tetszik, az átlagos alkat. A 38-40-42-es méretű modellek.
Mert ahogyan már említettem, ami történt, az szélsőségbe hajlott, és ezek a menő arcok nagyon nagy darab nők voltak. Olyanok, amilyen a legtöbb ember egyáltalán nem szeretne lenni. Mégis vitathatatlan a szerepük, mert feketén fehéren megmutatták, hogy ők is léteznek, ők is hordanak ruhákat, ők is lehetnek szupermenők, és még a kifutón is helyük van. Viszont akárhogy is nézzük, a legtöbb divatmárka kifutói, kampányai, de még katalógusai sem képezik le távolról sem azt a diverzitást, ami a valóságot jellemzi. Akik politikailag korrektek akarnak lenni, vagy kötelességüknek érzik, hogy megfeleljenek ennek az újabb keletű társadalmi elvásárnak, azok mutatóba mindig odatesznek egy plus size modellt, de valahogy nem lesz hiteles a sztori így sem. Ez nem elég hozzá. Több plus size modell elmondta már, hányszor érzi magát teljesen magányosan, amikor kifutós munkát vállal, mert ő az egyetlen kakukktojás, a többi modell pedig ugyanolyan kis méretben lófrál, mintha mi se történt volna.
A The Guardian összesítése szerint ebben a szezonban a vezető divathetek 247 divatbemutatója közül 90 volt olyan, amelyen szerepeltek plus size modellek.
Tehát a divatmárkák majdnem kétharmada most is csak a hagyományos, szuperkarcsú testalkatot fogadja el saját kifutóján, ugyanakkor tény, hogy húsz évvel ezelőtt az a bizonyos elfogadóbb egyharmad sem létezett.
Mit diktál maga a divat?
Az sem mellékes kérdés, hogy az öltözködés tekintetében hogyan változott a divat az elmúlt években. Már a pandémia előtt is divatba jött az oversized: a hosszú, lenge ruhák és a szinte ormótlan kötött pulóverek átvették az uralmat a ruhásszekrényekben. Erre jött még a pandémia, amire válaszként a ruhamárkák nem győzték elárasztani a piacot kényelmes otthoni viseletekkel, gumis derekú melegítőkkel, lezser felsőkkel, amelyek meglehetősen megengedők az emberi testtel. A pandémiának azonban vége, és szinte bombaként robbant az úgynevezett Y2K öltözködés újraéledése. Az elnevezés részben a 2000 körüli popkultúrára utal, amely a stílusban is megmutatta magát: a csípőfarmereket, a haspólókat, a fűzőket és az extra mini szoknyákat talán senkinek sem kell bemutatni. Már csak azért sem, mert újra itt vannak, és mindent, de mindent megmutatnak, amit az előbb említett túlméretezett ruhadarabok tökéletesen elrejtettek.
Mégis Kate Moss-nak van igaza?
Az utóbbi időben több helyen is olvastam olyan címeket, amelyek Bella Hadidot méltatták, egészen pontosan azért, mert homorú a hasa. (Más kérdés, hogy közben az is kiderült, hogy a szupermodell testvérpár anyja, Yolanda Hadid tankönyvi mandulaanya, aki mindkét lánya testsúlyára mérgező hatással volt/van. A Hadid lányok egészségtelen környezetéről és a mandulaanyaságról itt írtunk bővebben.) Beszélhetünk változásról, de ha a teljes képet nézzük, azt is láthatjuk, hogy bizonyos dolgok nem változnak, sőt! Kaia Gerber például sokkal, de sokkal vékonyabb, mint amilyen szupermodell édesanyja, Cindy Crawford valaha is volt. És ha egy hírességen pluszkilók vannak, az még mindig téma, ami mellett nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni.
Bárki bármit mond, a szupervékonyság újra divatban van. Kim Kardashian büszkén kürtölte tele a világot azzal, hogy nagyjából 8 kilót kellett fogynia, hogy a legutóbbi Met Gálára beleférjen Marilyn Monroe ikonikus ruhájába. Valószínűleg 2023-ban sem lesznek mások az energiák, amikor a gála témája Karl Lagerfeldnek állít majd emléket, aki egyszer azt nyilatkozta, hogy akik kritizálják a soványság-mániás divatot, azok mind „kövér anyák, akik chipset zabálnak a tévé előtt”. A The New York Post november elején a következő szalagcímet tette közzé: „Bye-bye booty: heroin chic is back”, azaz viszlát popó, a heroin sikk visszatért. Ennyit a változásról és a pozitív kilátásokról.
Kiemelt kép: Modellek a Sao Pauló-i divathéten 2022. november 18-án – Fotó: OTOSITE/Gamma-Rapho via Getty Images