Kérdés: Három gyerekünk van. Otthon igyekszünk őket játékra, rajzolásra, könyvnézegetésre – a nagyobbakat olvasásra – szoktatni, és úgy látom, sikerrel. Szeretnek és jól tudnak játszani, így nem okoz nagyobb nehézséget, hogy a tévénézést a minimumra csökkentsük, csak a közösen kiválasztott műsorokat nézzük meg együtt. Ezzel szemben óvodás lányom egyre gyakrabban jön haza az óvodából azon lelkendezve, hogy látta ezt vagy azt a Disney-filmet videón. Az ovisok tehát szép, napfényes délelőttöket töltenek a tévé előtt kucorogva, az Oroszlánkirálytól – és társaitól – elbűvölve, ahelyett, hogy játszanának akár szabadon, akár az óvónővel, mondjuk eszterláncot, vagy bújj, bújj zöld ágat. A nagyobb gyerekeink óvodájában ez gyakori volt, a kicsinél azonban eddig még nem fordult elő. Milyen szabályok vonatkoznak az „elektromos bébiszitter” óvodai alkalmazására (ha egyáltalán vannak ilyenek)? Helyeselhető-e a Lánc, lánc, eszterlánc helyett a leláncolás a képernyő elé?

Válasz:

Nem. Semmiképpen sem helyeselhető.

Az óvodai nevelés jelenleg még érvényes programja ugyanúgy mint az Óvodai Nevelés Országos Alapprogramja (melyet a kormány 1996-ban fogadott el és amely még abban az évben szeptember 1-jén hatályba lépett, ám az ennek alapján készülő helyi programokat csak 1999 szeptemberétől vezetik be, kimondja, hogy a játék a kisgyermekkor legfontosabb és legfejlesztőbb tevékenysége, s így az óvodai nevelés leghatékonyabb eszköze. Az alapprogram hozzáteszi: a játék – a szabad képzettársításokat követő szabad játékfolyamat – a kisgyerek elemi lelki szükséglete, melynek mindennap visszatérő módon, hosszan tartóan és zavartalanul ki kell elégülnie. Ezenkívül vannak az óvodai élet tevékenységi formái, a mondókák, dúdolok, versek játékos mozgásokkal összekapcsolt „kitáncolása”, a mesélés, az éneklés-zenélés, az énekesjátékok játszása, a rajzolás, a mintázás, a különböző kézimunkák, a mozgásos játékok (futás, ugrás, mászás), a külső világ tevékeny megismerése, az érzékszervi tapasztalatok lehetőségeinek kihasználásával és az olyan munka jellegű tevékenységek, mint az önkiszolgálás, a segítés, növény- és állatgondozás stb. Mindezt kiegészíti az utánzásos tanulás, a kérdésekre kapott válaszokra épülő ismeretszerzés. Ezek a tevékenységek mind aktivitásra serkentik a gyereket.

Mint látható: a leülés a képernyő elé, a videofilm képvilágának passzív befogadása sehol nem szerepel! Nem ismerek olyan dokumentumot, amelyik kimondaná, hogy tilos videózni az óvodában, de olyat sem, amelyik ajánlaná a videózást.

Határozottan állíthatom, hogy jó óvodákban nemigen lát videózó gyerekeket az ember. (Nagycsoportban egy-egy természetfilmet el tudok képzelni, de én ezt sem helyeslem.) A tapasztalt, szakmunkájukat értő óvónők mind tudják, hogy a gyereknek külső és belső élményei feldolgozásához azokra a belső, saját maga áltat készített képekre van szüksége, melyekkel játékát és mesehallgatását kíséri fantáziájában.

Én mint szülő, felháborítónak tartanám, ha gyerekemet videóztatnák az óvodában s ez ellen, mint az óvodai szolgáltatást igénybe vevő állampolgár, mint „megrendelő”, a leghatározottabban tiltakoznék! És ha ezt nem akarnám vagy nem tudnám megtenni, mert félnék, hogy gyermekemen csattan az ostor, akkor igyekeznék másik óvodát keresni neki. De a jobbik megoldásnak mégis azt tartom, ha a szülő, együttműködve az óvónőkkel, el tudja érni azt, amire a törvények alapján is joga van neki és gyermekének…

Nők Lapja 1997/46. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images