Hasonló akciók történtek ősszel Oslótól Potsdamon át Rómáig, vagyis gyorsan terjed a klímavédelmi vandalizmus. Az aktivisták öntenek, locsolnak, odaragasztják magukat a műtárgyakhoz, aztán elvezetik őket, ők meg elégedettek, hogy sikerült a nagy durranás. 

Minden kommunikációval foglalkozó szakember azon töri a fejét, hogyan hívja fel a figyelmet a rá bízott intézményre, emberre, ügyre. Ráadásul ez fontos ügy, érdemes is az érdeklődésre. Tényleg lényeges, mert a fosszilis energiahordozók kérdése konkrétan égető, és valóban nem lenne jó lobbisták és hatalmas gazdasági szereplők érdekszférájában tartani, hogy a fejünk felett és zárt ajtók mögött döntsenek róla.

De mi a csodáért kell az emberiség kulturális csúcsteljesítményeit megtámadni ehhez? Mi köze a Napraforgóknak, A sikolynak, Toulouse-Lautrec bohócának a klímavédelemhez? Miért gondolják ezek az elszánt aktivisták, hogy eszközzé tehetik a műkincseket egy olyan ügyben, amelyiknek ehhez semmi köze nincs? Értékek tönkretételével vagy legalábbis fenyegetésével harcolnak egy másik, kétségkívül komoly érték mellett. Ez olyan durva hibának tűnik, hogy az ember már-már arra gondol, talán nem is hiba. Talán a természetvédőket, a klímaváltozás veszélyeiről beszélőket akarják ellehetetleníteni – valakik. Ma olyan gátlástalan eszközökkel mossák az emberek agyát, hogy még ez is elképzelhető.

A világ múzeumaiba eddig is komoly biztonsági procedúra után juthattak be a látogatók. Vajon mi jöhet még? London, Róma és Berlin csodálatos gyűjteményeinek a kapujában is le kell majd vetnünk a cipőnket, az övünket, kifordítani a zsebeinket, hogy bizonyítsuk, nincs nálunk paradicsomszósz? Ugye nem?