Egy rövidtávfutó számol azzal, hogy huszonvalahány évig tart a karrierje, egy táncos a negyvenes évei közepéig, egy derék könyvelő a nyugdíjaskoráig dolgozhat – de hogy van ezzel például egy színész?

Oda akarsz kilyukadni, hogy mire eléri a nyolcvanadik életévét, netán annyira szenilis lesz, hogy elfelejt visszavonulni?

Isten ments! Téged tegnap láttalak egy premieren, ragyogtál, tüneményes voltál. Ilyenre még gondolnod sem lenne szabad!

Hanem mikor lesz szabad? Amikor elfelejtem a szöveget, vagy megbicsaklott lábbal lépek arrébb, esetleg a sminkasztal előtt hosszabb időt kell eltöltenem, mint szerepem szerint a színpadon?

Van egyáltalán ilyen „mikor”?

Nincs recept, itt semmi sem szabályozható. Ezer dologtól függ. Szellemi, fizikai állapottól, személyes becsvágytól, hogy mennyire igényli a színészt a közönség, illetve ő mennyire igényli a közönséget. Mennyire érzékeltetik vele, hogy nélkülözhetetlen, vagy legalábbis mennyire hitetik el vele. Érdeklődik-e még a többiek iránt, vagy fordítva, mennyire kíváncsi rá a társulat, mennyire érzi szükségét, hogy még kiálljon, mennyire fél estéről estére színpadra lépni, és hogy van-e még mondandója mások számára, olyan, ami számára is fontos? Elég sok szempont alapján kell vagy lehet dönteni, és drámák sorozata zajlik le az ember előtt egy-egy döntés következményei kapcsán. Ugyan ki tudná megmondani, hogy melyik volt a jó, melyik az elhibázott? Pártos Géza tanár úr mondta mindig, hogy aki erre a pályára adja a fejét, annak fizikai­lag, érzelmileg, szellemileg a kis csitritől öregasszonyig ível a skála, és erre csak az vértezi fel az embert, ha hisz a másikban. Csak hittel, szenvedéllyel, lelkesedéssel lehet végigcsinálni. Várkonyi Zoltán meg úgy fogalmazta meg, hogyha valaki elveszti az érdeklődését a másik ember, a szakmája és a világ iránt, akkor megöregszik, és vége.

Téged mi izgat még ilyen mágikus erővel?

Kezdjem sorolni? Aki megszokta, hogy este hatkor kifesti magát, megcsinálja a frizuráját, és felveszi a ruhát, az bizony hét órakor bemegy… Akár színpadra szólítják, akár nem. Mégis, mit szeret ezen kívül? Aztán egy idő után rájön arra, hogy nagyon sok dolog van az életben, amit nem csinálhatott meg színészként, és milyen jó lenne most pótolni. Amíg tud járni, mozogni, mert utána már késő.

Addig lehet hódolni más szenvedélyeknek is, például az utazásnak.

Szeretek idegen városokban járkálni, főleg Európában és a közelében, nem vágyakozom a világ másik végére. Bejártam néhány olyan érdekes helyet, amelyek aztán meghatároztak sok mindent az életemben. Olyan kíváncsi voltam, hogy milyen Jeruzsálem! Annyit hallottam róla pici koromtól fogva, hogy végtelenül érdekelt. Három világvallás is állítja, hogy ugyanannál a kőnél történtek legfontosabb eseményeik, ahol minden kezdődött és minden értelmet kapott, ahol az ígéret földje van. Egyszer megadatott nekem egy filmfesztivál kapcsán, hogy elmenjek. Nem én voltam a meghívott, hanem a férjem (Rózsa János Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, filmproducer – a szerk.), de minket is fogadtak, engem meg a fiunkat. Mindenhová elvittek, és minden fontos helyet megmutattak. A másik nagyon fontos utam az Egyesült Államokban volt. A férjem egy évet tanított egy washingtoni egyetemen, a fiam ott járt iskolába. Én pedig a színház engedélyével áprilisban elmehettem utánuk. Amikor vége lett az iskolaévnek, kaptunk kölcsön egy hatalmas amerikai autót, ami ugyan nagyon rossz­ állapotban volt már, de bele mertünk ülni, és harmincöt államot körbejártunk, megismerkedtünk Amerikával.

Mi fogott meg benne leginkább?

Minden állam más. Más életmód, más szokások, más stílus. Láttuk az indián rezervátumokat, a hihetetlen szépségű és izgalmas nemzeti parkokat, régi aranyásó településeket, medvéket, bivalyokat, gejzíreket. A férjemet sok helyre hívták, magyar filmek vetítésére, utána pedig az ottani nézőkkel beszélgetésre, így láthattuk, milyenek az amerikai egyetemek. Voltunk a Utah állambeli Sundance-ben, a híres Robert Redford-birodalomban, ahová szintén a férjemet hívták rendező konzultánsnak. Óriási élmény volt, és ezt az utat még az amerikaiak közül sem sokan teszik meg! New Orleansban az egyik negyedet French Quarternek hívják, beszélnek franciául is, itt született a dixieland stílusa, itt található a világhírű Preservation Hall, ami kicsi, piszkos és levitézlett, de a legjobb dzsesszesek játszanak benne. Áramlik a zene a házakból, a pincétől a padlásig. Zene, zene, zene… És ebben a városban ma is jár a vágy villamosa!

Furcsa, hogy rólad, aki a kor egyik színészkirálynője, mégsem jellegzetes frizura, parfüm, szvetter jut eszembe, hanem kalandok, kirándulások, humanista kiállások…

Nem véletlen, hogy a sok díjam között ott a Radnóti-díj is. Én valóban antirasszista vagyok, mert engem így nevelt a családom, ez volt a szellemisége. Mindig érdekelt, hogy a másik ember miért beszél másképp, és miért gondolkozik úgy, ahogy bizonyos dolgokról a hétköznapjaiban. Nem feltétlenül világrengető dolgokra gondolok. Szívesen beszélgetek idegenekkel, ha nem kell félnem, nem bántanak, nem akarnak rosszat. Nyitott vagyok, és érdekelnek azok is, akik egész mások, mint amilyen én vagyok, vagy a környezetem. Azért szeretek utazni is, mert ott közelebbről láthatom mindezt. 

Mehettél volna utazónak, kalózkapitánynak, hogy még jobban felfedezd a világot…

Engem a színészet érdekel a legjobban. De a tapasztalataim, amelyeket más körülmények között, másmilyen világban élő emberekről összegyűjtöttem, segítenek a színészi munkámban is. A színész a tapasztalataiból él, az emberekről alkotott képéből építkezik, abból, hogy megfigyeli, hogyan viselkednek különböző helyeken és helyzetekben. De a színészi munkám mellett nagyon szeretem azokat az előadói feladatokat is, amelyekhez közvetlenül hozzátartozik a költészet vagy a zene. A versek nagyon érdekeltek kisgyerekkorom óta. Mindig olyanokat kerestem, amiket én is elmondhatnék. Iskolai ünnepségen, szavalóversenyen, vagy később, a felvételi vizsgán is. József Attilát vagy Petőfit bármikor szívesen szavaltam. 

Miért pont Petőfit? 

Korán felfedeztem, hogy Petőfi verseit jól lehet előadni. Persze benne is volt némi színészvér. Később elcsodálkoztam azon, hogy majdnem kétszáz évvel ezelőtt olyan indulatosan írt emberi, társadalmi problémákról, amelyek ma is velünk vannak. Hogy az évszázadok sem tudták megoldani azokat a gondokat, bajokat, átkokat, amelyek már Petőfit is dühbe hozták. Mellesleg ugyanígy jártunk Molnár Ferenc írásaival is, amelyeket Fesztbaum Béla összeállításában Monokli címen játszottunk néhány évvel ezelőtt. Akkor is mindenki azt hitte, hogy aktualizáltuk Molnár száz évvel ezelőtt írt publicisztikáit, annyira a mostani, a mindennapi gondjainkról szóltak. Pedig hozzá se nyúltunk. 

Mennyire maradhat önálló egy színész, aki társulatokban tölti az életét?

Mikor végeztünk a főiskolán, azt gondoltuk, hogy milyen jó lenne együtt maradni. Ha a mi osztályunk képezhetne egy társulatot. Akkor nem kellene az idősebbek tapasztalataira, tudására hagyatkoznunk, mert megmutathatnánk, hogy mi milyennek szeretnénk a színházat, mit hoznánk létre a saját véleményünk, ízlésünk, vágyaink szerint! Erre persze majdnem minden végzős osztály vágyik – a függetlenségre, az önállóságra –, de még sohasem valósult meg. Aztán, mint a kamasz, aki felnő, az ember bekerül egy társulatba, és megrémül, hogy mi mindent kell még „ezektől” megtanulnia. De az fontos, hogy a vágyait, amelyeket tartogat magában, sose adja fel! Aztán lassan arra is rájön, hogy a fiatalság és az öregség nem életkor kérdése, hanem a szellemé, a gondolatoké, a fennmaradt vagy korán elmúlt tehetségé.

És azután? Mire jön még rá?

Én például arra, milyen szerencsés vagyok, hogy színész lettem. Engem sok minden érdekel, és így közelébe kerülhettem irodalomnak, zenének, képzőművészetnek. A saját feladataim megoldásában annyi minden segített! A zene engem nagyon inspirál. Hatással van az érzelmek alakulására, a gondolatok felélesztésére, a hangulatok változásaira. Eszembe jut egy kiállítás, ahol Marc Chagall jelmezterveit is láttam, amiket Gogol Revizorjához készített. Elsőként az jutott eszembe, hogy milyen szerencsés az a színész, aki ezt a rajzot megkapja! Már nem kell sokat gondolkodnia, hogyan csinálja meg a szerepét, hiszen a jelmezterv tökéletesen megmutatja, mit kell játszania. És akkor rájöttem, hogy már nekem is volt ilyen szerencsében részem! Világosan emlékszem Kemenes Fanni Adáshibához kitalált jelmezére, ahol a ruha tapsot kapott! Jánoskúti Márta is értékes jelmeztervekkel lepett meg. Sose felejtem el a Ruszt Jóska által rendezett Orfeusz alászáll című darabhoz kitalált ruhámat, ami velem együtt játszotta Carol szerepét! És milyen nagyszerű zenékkel találkoztunk! A Beatles akkor megjelent lemezének dalai A trükkben, Simon és Garfunkel az Orfeuszban, Presser Pici a Túl a Maszat-hegyenben! És Fehér Miklós díszletei! Az Óz pipacsmezői! Na és az irodalom! Mikor én kezdő voltam, a magyar szerzők virágoztak! Bemutatóim között a legtöbb magyar szerző ősbemutatója volt! Örkény, Szakonyi, Csurka, Spiró, Nádas… 

Látod, mégis a színház a lételemed…

Hát igen… Itt töltöttem a legtöbb időt, itt szereztem a legtöbb tudást, megtapasztaltam barátságot, csalódást, sikert, örömöt, bosszút. Két mesterem volt, az első Pártos Géza a főiskolán, a másik Várkonyi Zoltán a Vígben. Mindkettejüktől életre szóló tanulságokat, gondolatokat kaptam. Már főiskolás koromban megismerkedhettem sok híres, csodált kollégával filmes, televíziós szerepeim kapcsán. Bekerültem a Vígszínházhoz, amelyhez hasonló színvonalú társulat nem létezett. Kaptam tőlük sok segítséget, sok pofont és tanulságot, de minden pillanat segítette emberi és színészi helytállásomat, fejlődésemet. Ritkán beszélek Benkő Gyuláról, Bánki Zsuzsáról, Bárdy Györgyről, Tomanek Nándorról, Pethes Sándorról, Bilicsi Tivadarról vagy az epizodista Nagy Pistáról, Miklósy Györgyről, Prókai­ Istvánról, Verebes Istvánról és Farkas Antalról. De élénken élnek emlékezetemben, személyiségük, színészetük egyaránt. Szomorúság, hogy Várkonyit korán elvesztettük, Kapás Dezsőt egész fiatalon, de az általam is csodált Ruttkai Évát is. Mi néhányan, akik ott maradtunk még a „régi időkből”, azt szoktuk mondani, hogy az ő szellemük beleköltözött a falakba, és onnan figyelik, jól mennek-e a dolgok. Most biztos elégedettek, mert a nemrég bemutatott A kastély nagy siker, a társulat új és régi tagjai egyaránt a színészet legjavát adják. Remélem, azt sem veszik zokon, hogy a decemberi vasárnapokon én is előállok újra a karácsonyi koncertemmel, és jönnek az új gyerekek a régiekkel, akik közül sokan már felnőtté cseperedtek. Várom a következő bemutatómat is, ami nem más, mint a Pinokkió, Keresztes Tamás rendezésében – akit kölcsönvettünk a Katonából –, Presser megzenésítésével és Sztevanovity Dusán dalszövegeivel. Február végén szeretnénk vele bemutatkozni. Hát most így állok a mögöttem levő sok esztendővel, remélem, az égieknek sincs kifogásuk ellene.

Lesz időd mindemellett a karácsonyra készülni?

Persze, hiszen akármennyire nagyok, vagyis félig felnőttek is az unokáim, ugyanúgy várjuk, mint régen! Azon az estén senki nem siet sehová, együtt vacsorázunk, együtt bontogatjuk az ajándékokat, és mindegyiknél úgy lepődünk meg és úgy örülünk, mint régen, amikor még kicsik voltak! Gyertyagyújtásnál énekelünk, vacsora után pedig jókat játszunk, vagy történeteket mesélünk, amire egész évben nem volt időnk.

Nemrég volt egy másik nagy ünnep is…

A születésnapomra a kollégák tüneményes ünnepséget rendeztek, és egy olyan kiállítást, ami nekem­ nagy örömöt okozott. Ha arra jársz, nézd meg! Az én ötvenhét éves vígszínházi tagságomból kivettek cirka harminc szerepet, amelyeknek a fotói láthatók most. Bementem, hogy megnézzem, és óriási meglepetés ért! Ott volt az egész társulat, műszak, adminisztráció, és Rudolf Péter kezében hatalmas csokor virág! Engem vártak, volt torta, ölelés, és eljátszották nekem a Boldog születésnapot! Fesztbaum Béla gitározott, és most nem nekem kellett énekelnem, hanem ők adták elő az én dalomat. Ajándékba kaptam egy videót,­ amin mindenki üzent valami kedveset. Nem is lehettem volna
boldogabb!