Nagymaros parti sétánya, sárga, zöld, barna, vörös falevélpalástban, szemben méltóságteljesen magasodik a visegrádi fellegvár, ráérősen locsog a nyári ragyogástól megfáradt Duna. Ilyen szépet csak jókedvében alkothatott a teremtő, gondolom, aztán sietősre váltok, hiszen Szomráky Béla messziről integet, majd betessékel a házába. A sarokban óriási cserépkályha, a nagy nappali konyha felőli oldala csupa ablak, súlyos, tömör a faasztal. Római lakásokban láttam ilyen elegáns összhatást, tehát elfelejtem az útközben megkonstruált olasz mondatomat – nem tanultam olaszul, csak beszélek –, és a lehető legprózaibb az első gondolatom. 

Itt hagymavágás közben a Dunát lehet csodálni! 

A világ legszebb konyháját akartam megtervezni, az asztalt én csináltam, mert jóban vagyok a fával meg a fizikai munkával, hiszen apám háborús balesete miatt én aprítottam és hordtam fel a tüzelnivalót kis­gyerekként a Hőgyes Endre utcai ­lakásunkba. 

És a világ szerintem legszebb nyelvén tartasz előadásokat, tanítasz, írsz, tolmácsolsz. 

Pedig kamaszkoromban „csak” egy lány kedvéért kezdtem olaszul tanulni. Jelzem, ő is Katalin volt, mint a feleségem, akivel több mint negyven éve élünk együtt, és szülei vagyunk két sikeres gyereknek, ráadásul Caterinának hívták az első, olasz feleségemet is, aki tanárom volt. Unalmas pali vagyok… (Nevet).

Tapasztalataim szerint elképesztően sokoldalú vagy, például a balatonfüredi nemzetközi költőversenyeken a tolmácsolásodból is többször kitűnt, óriási a komoly­zenei ismeretanyagod.

Hegedültem, szolfézst tanultam, rengeteg operát hallgattam gyerekkoromban, hatásukra magam is énekeltem az áriákat furcsa, „hablatyolós” olasz nyelven. Aztán láttam A nagy Caruso című filmet, és eldöntöttem, én is operaénekes leszek.

A világhírű José Carreras nyilatkozta, hogy ez a film indította el az énekesi pályán.  

Csakhogy nekem a „belső hangom” jobb volt, mint a külső (legyint, nevet, grimaszol), így a nyelvtanulás mellett döntöttem. Ennek fényében biztosan megérted, milyen örömteli volt számomra, amikor az egyik unokám a négyből, nevezetesen Szomráky Mór, „a Morci” megdicsért egy karácsonyon, mert elegem lett a szokásos ünnepi dalokból, és feltettem egy Bach-korált. „No, ez már zene!” – jelentette ki a bölcs hároméves. Ma már hegedül, majd elválik, mi lesz belőle, én csak nagyszülő vagyok. Méghozzá olyan nagyapa, akit hat iskolából rúgtak ki az érettségiig, lázadó gyerek voltam. Például az Apáczaiban azt próbálta kiszedni belőlünk egy szerencsétlen tanárgyakornok, hogy miért „jobb” a Szózat, mint a Himnusz, de az osztálynak nem volt válasza az ostoba kérdésre. Mire ő közölte, azért, mert a Szózatban nem fordul elő Isten neve. Eszerint egy műalkotásnak az a legnagyobb értéke, ami nincs benne? – kérdeztem én rögtön. Vizsgatanítás volt, ott ült az igazgató, nem kegyelmezett. Aztán szegény anyukám – magyar–történelem–német szakos tanár, aki szintén „nagyszájú” volt – bekönyörgött egy másik középiskolába, ott két hét alatt kellett behoznom egyévi franciaanyagot. Koncentráltan tanultam, sikerült! Csakhogy 1960 február elsején megláttam azt az osztálytársnőmet, akit nem a franciások közé osztottak, hanem olaszos volt. No, miatta tanultam olaszul, az iskola miatt pedig franciául.