Életéről kérdezni kevés az idő. És a legfontosabbat ma már mindenki tudja róla. Elolvastuk az újságban. És láttuk is, a Károlyi Mihály emlékét idéző dokumentumfilmben — szépnek, fiatalnak, lelkesnek. Tudjuk, hogy Károlyi Mihályné, Andrássy Katinka azok közé a kevesek közé tartozott, akik a kastélyból kilépve megtalálták a helyüket — az emberek között. Az emigrációban, amelyet az ellenforradalom idején férje oldalán vállalt, volt újságíró, fordító, titkárnő. De legfőképpen Károlyi Mihály életének, munkájának társa. A fasizmus ellen vívott harcban — úgy mesélik — overallt öltött és teherautósofőrként szolgálta a népek ügyét. Anyaként is osztozott a milliók fájdalmában: egy fiát ragadta el a háború. Hazájától lélekben az emigrációbán sem szakadt el, a felszabadulás után, mikor Károlyi Mihály lett Magyarország párizsi követe, ismét szorosabb lett ez a kapcsolat. Azután évekig nem láttuk. De most, amikor Károlyi Mihály hamvait kísérte a hazai földbe örök nyugovóra, mégis sokan megismerték. Nemcsak a régi barátok, emigráns társak, de a kápolnai birtok régi cselédasszonyai is. Akiknek 27 esztendővel a Habsburg-uralmat megdöntő forradalom zászlaja mellé álló Károlyi Mihály adott birtokot — a magáéból.
— Jó dolog újra Pesten lenni — mosolyog Károlyiné. — Valahányszor itthon vagyok (Dél-Franciaországban él), másnak látom. Tálán azért, mert legutóbb tél volt, most pedig az őszben — tavasz. De nemcsak ezért. Mert lemérhetően több az autó, fényesebbek a kirakatok. A pesti nők mindig sikkesek voltak, a nincsből is tudtak öltözni. De most látszik, hogy van miből. Főként a gyerekek…
Bólintok, de nem jegyzem. Észreveszi rajtam és elmosolyodik. Ez nem a nagy hazafi özvegyéé, hanem a kolléga mosolya.
— Tudom, ezt minden külföldi elmondja, ha Pesten jár. De higgye el nekem, én egész Európát bejártam. Ez itt valóban feltűnő. És nemcsak az öltözködésről van szó. Jártam Fóton a régi kastélyban… (Nem mondja, de látja rajtam, hogy meghallom a kimondatlan birtokragot: Fót valaha az ő családjának tulajdona volt.) Ahol három ember otthona helyén ma csodálatos gyerekváros épült. És ott sem a gyerekek fizikai jóléte ragadott meg elsősorban, hanem az a nyugalom, az az önbizalom, amivel válaszoltak a látogatóknak. A kápolnai gimnazistáknál sem láttam nyomát a régi gyerekek félszegségének, bizonytalanságának. A Károlyi Mihály Tsz tagjainak gyerekei ma ugyanolyanok, mint a városi gyerekek. De ezek itt Fóton sokkal kisebbek voltak és családtalanok. Mégis. Ez a belülről fakadó erő hatott meg legjobban. Ezeknek a gyerekeknek vérükké vált az öntudat…
Mintha csak beszélgetésünk illusztrációjának szánná a véletlen, kocsink körül gyerekek rajzanak. Tréningruhások, lekvárosképűek, tisztára mosdatott, úttörőruhás és iskolaköpenyes kisdiákok. Ki kottával siet szolfézsre, ki úttörőfoglalkozásról érkezik, vagy a boltba szakították kenyérért. A József Attila-lakótelep legifjabb polgárai. És ahogy udvariasan állják Károlyi Mihályné kérdéseit, megint csak az érződik, a Valéria-nyomortelep egykori lakóinak gyerekei számára a világ legtermészetesebb dolga a szolfézs, meg az önkiszolgáló élelmiszerüzlet és hogy a hosszú, fekete Chevroletből kiszálló néni barátságosan elbeszélget velük.
A múlt árnyait hesegető, a tegnap sebeit gyógyító modern mából nagyon hamar érünk a múlt fényeit ébresztő holnapi korhű tervekért tevékenykedő emberek közé: a József Attila-lakótelepről a budai Várba. Az Úri utcában arra gondolok, lám, milyen régen nem jártam itt. Vendégnek kell érkezni ahhoz, hogy mi, pestiek, újra felfedezzük, hány hámló vakolatú épület nyerte vissza régi hamvát, báját, s mellé a rangot adó műemléki-táblát. Károlyiné emlékei még messzebbre szállnak: a régi Pestre. Mikor a Szentháromság térre érünk, ahol a tető nélküli városnéző autóbusz utasai hallgatják az idegenvezető szavát, ő halkan, mintegy kiegészítve a foszlányokban felénk érkező magyarázatot, megjegyzi:
— Emlékszem, itt volt a koronázás… Erre jöttünk. Mikor is? — s még mielőtt az évszámmal felelnénk, szinte egy lélegzetre válaszol. — Mintha egy másik életben lett volna…
És szavában annyira nem lappang semmi nosztalgia, hogy akaratlanul belehallom azt a szellemes aforizmát, amit az egykori Egyetem utca új névtáblájának kiszögezésekor mondott: „Elvesztettem egy Andrássy utat, de nyertem egy Károlyi utcát.”
Károlyi Mihályné, erre a történelem is tanú, nem fiatalasszony. De épp olyan fáradhatatlan, mint régen. — Ha most nem a Nők Lapját, hanem valamiféle nyugati magazint képviselnék, megkérdezném, mitől maradt ilyen tevékeny, mozgalmas, munkásélet derekán, ilyen fiatal?
Nevet. — Azt hiszem éppen ez a titka. A tevékeny, mozgalmas, munkás élet. A történelem, ami nem ad időt az embernek arra, hogy megöregedjék…
Földes Anna
Nők Lapja 1962/41. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Francia Nemzeti Könyvtár