1982: Színészek a karosszékben – Márkus László

(Munkatársunk „Öltözőtükör” címmel színészportré-sorozatot indított a Vigadóban, a TE MEG ÉN Klub rendezésében. E beszélgetésekből készültek a „Színészek a karosszékben” vallomásai)

— Száz színész közül kilencvennyolc úgy nyilatkozik, hogy már gyermekkorában színész akart lenni. „Mikor én kisfiú voltam, a bölcsőből kiugrottam” … és ugyebár a „Talpra magyar”-! szavaltam el a tyúkoknak, meg lepedőt rajzszögeztem az ajtófélfára, meg színtársulatot alapítottam a lépcsőházban … De ez az én esetemben szóról szóra igaz. Valóban: életem egyetlen pillanatára sem emlékszem, amikor nem színész akartam lenni. S ennek megfelelően tanultam is. Mit nekem te zordon matematika, kémia, fizika! Könyvek helyett a Színházi Életet bújtam. Elképzelhetetlenül rossz tanuló voltam. Drága atyám, akit később „vérszívó kapitalistának” bélyegeztek, egyik gimnáziumból a másikba íratott, lepénzelte az igazgatókat, intézetbe küldött Kecskemétre, „magántanulónak” vétetett fel, hiába, én mindig, mindenütt és lehetőleg több tantárgyból megbuktam. Csak magaviseletből és hittanból kaptam jót. Valószínűleg a Márkus-féle deszkaszállítmányoknak köszönhetően. Egyébként apám akkor bőszült fel legjobban, amikor kiderült, hogy nem vagyok hülye. Az egyik matematikapótvizsgán ugyanis kitűnően feleltem. Vétkes könnyelműség volt. Ezzel bebizonyítottam, hogy „van eszem”, csak nem akarom használni. Szüleim véres verítékezése közben, nagy nehezen elvégeztem a nyolc gimnáziumot. De akkor aztán megálltam. Nekem ebből elég! Érettségizni már nem voltam hajlandó. Apám a háború után különváltan már Szegeden élt, s anyám leküldött hozzá, hogy a vidéki koszttól egy kissé megerősödjem. Ott beiratkoztam Lehotay Árpád színiiskolájába. Közben azonban ki kellett volna tanulnom a molnár mesterséget. Apámnak ugyanis Szegeden volt egy malma. S ragaszkodott hozzá, hogy legalább a malomszakmában legyek perfekt. De én csak a ‘„koptatóig” jutottam el, ahol a búza a masinába ömlik. A főmolnár panaszkodott apámnak, hogy demoralizálom a segédeket, mert folyton a „Jónás könyvéiből szavalok. Aztán már kisebb szerepeket is kaptam a színházban, s jött az államosítás, vége lett apám kapitalizmusának.

— Ma sem értem, hogyan végeztem el a Színművészeti Főiskolát. Ilyen „rovott” családi múlttal! Egyébként sokat nem kellett tanulnunk. De olyan vizsgafeladatokat kaptam, masszív sztahanovistákat, brigádvezetőket, vasöntőket, amelyek szinte garantálták a bukásomat. De Hont Ferenc és Major Tamás hitt bennem. És akkor még valóban zseni voltam. Aztán a diplomavizsgára rám osztották az „Úrhatnám polgár” főszerepét. Az előadáson azonban már más játszotta a szerepet. Engem ugyanis spatreflexként, észbekapva, mintegy a régi mulasztást pótlandó — sürgősen kitelepítettek a Nagyalföldre. Szerencsére, csak tizenkét napig szürcsöltem a csajka-kosztot. Major Tamás ugyanis visszahozatott Budapestre. Most már csak Aczél Tamásnál kellett levizsgáznom marxizmusból. „Beszéljen nekem a kulákkérdésről” — mondta. „Kérem, én most jöttem meg a kitelepítésből” — válaszoltam. Erre tovább nem faggatott. Undorral megadta az elégségest. így aztán megszereztem a színészi diplomámat. Hogy utána nyomban behívjanak katonának. Hogy milyen katona voltam? Hát nézz rám. Megbízom a fantáziádban … De újabb szerencsémre, a Néphadsereg kosztját is csak két hétig élveztem. Akkor kezdték forgatni Gertler Viktor „Ütközet békében” című katonafilmjét — s engem bíztak meg a főszereppel. Mundért ezek után már csak a forgatáson viseltem. Azóta többször voltam magas rangú katonatiszt, tábornok, sőt hadvezér is — lekopogom, nem hivatásos állományban…

— Debrecen hat napfényes éve után a Madách Színházba kerültem. Idén ünnepeltem tagságom 25 éves jubileumát. Ajándékot is kaptam a színháztól… Hogy mit? Inkább nem árulom el… Én különben sem vagyok anyagias, gyűjtögető természet. Szerepeket gyűjtök. Nem aranyakat és vázákat… Csak egyszer, 1968-ban akartam megválni a Madáchtól, mert az akkori igazgatóval nem szerettük egymást elég hevesen. Várkonyi Zoltán nívós szerepajánlatokkal csábított át a Vígszínházba. Többek között a „Black comedy” egyik főszerepével is. Aztán mégis meggondoltam magam. Szóval, vettem a kalapomat, és maradtam. S mit tesz Isten és a színházi adminisztráció: a „Black comedy” előadási jogát végül a Madách Színház kapta meg… Tanulság: miért izegjek-mozogjak, várjak csodát más színházaktól, ott is csak függöny van, súgólyuk, közönség, ott is végszavakra kellene felelnem, s a fontos szerepek előbb-utóbb megtalálják az embert. A tévében, rádióban pedig az egész magyar színtársulattal együtt játszhatom.

— Hogy alaptermészetem-e a hűség? Nem tudom.

— Két fényképet őrzök az öltözőm falán: Kiss Manyiét és Pécsi Sándorét. Ok a példaképeim. Mindketten igazi „clown”-ok voltak, utánozhatatlan komédiások, bohócok, a játék játékos morfinistái, mindent játszottak, Shakespeare-t, félklasszikust, zöldségeket, Cézárt, öregasszonyt, habos süteményt, s mindig „istenigazából”, teljes önfeledtséggel, zseniálisan. Amióta elmentek, nekem üresebb a színház. Minden előadásból hiányoznak. Pípet kapok a szakmai magaslatokon fennhéjázó „művészektől”. Akik mindent tudnak. Még alakítani is. Csak éppen játszani nem… Manyikétól egyszer megkérdezték: mi a művészi „ars poeticába? Nem tudom, értette-e egyáltalán a szó jelentését. Mindenesetre így felelt: „Hát megkapom a szerepet, elolvasom, megtanulom — és eljátszom!” Szerintem ez az igazi! Nekem egy színész ne nyomja az esztétikai sódert. Ne magyarázza agyon a szerepeit. Játssza el őket!… Pécsi Sanyi viszont nagyműveltségű ember volt. bogarászó típus, műgyűjtő. Bár semmilyen idegen nyelven nem beszélt. Mesélik, hogy egy külföldi étteremben, záróra lévén, már nem akarták kiszolgálni. Ekkor elhitette a pincérekkel, hogy ő a magyar miniszterelnök. Több nyelvből összeszedett habarék-nyelven, kézzel-lábbal handabandázott: „Ich nacsalnyik! — mondta. — Szuper! Obenminiszter! President! Góré! Allé Achtung! Meg vagyok értve?.. És körbemutatott protokollárisnak igazán nem nevezhető, szedett-vedett öltözetű társaságán. Olyan átéléssel játszott, hogy az üzletvezető kinyittatta a különtermet, pezsgőket bontott, s még hajnali kettőkor is állt a dáridó … Kiss Manyi és Pécsi Sanyi tüneményes emberek voltak. Ezt megérezte a közönség. A közönség nem hülye. Ha sokan annak is akarják tekinteni. Akit ennyien szeretnek: az bizonyára szeretőire méltó is…

— Szerintem humor nélkül nincs színház. A humorérzék nélküli színész lehet jó szakszervezeti tag, megbecsült állampolgár, esetleg még tehetséges is: de nem igazi színész! Hiszen még a tragikus hősökben is, ha kissé megpiszkáljuk őket, a bőr alatt, az emberi jellem szövetében van valami nevetséges. Emlékszem, mennyit „hülyéskedtünk” a „III. Richárd” próbái közben éppen Kiss Manyival! Majd kiszakadt az oldalunk a röhögéstől. Vagy gondoljunk Pécsi Sándor alakítására a „Pillantás a hídról” című Miller-drámában. Sötéten foszforeszkált benne az irónia is. Ha a színész megmaratja szerepeit a humor savával, már olyan tulajdonságok birtokába jut, amelyeket különben észre sem venne. Számos nagynevű kollégám elvihet akárhány drámai szerepet a puszta orgánumával — de már például egy Molnár-darabban…

— Igen Molnár Ferenc a gyöngém. Éppen mert nevetséges küzdelmet kell folytatni érte. Nemrég, az író születésének centenáriumán a Magyar Televízió öt percet „áldozott” Molnár Ferencnek. írd és mondd: öt egész percet! A műsorban bevallották, hogy Magyarországon az elmúlt két évben összesen egy Molnár-bemutatót tartottak: a győri kamaraszínházban. Ugyanakkor, a centenárium estéjén Hongkongtól Párizsig, New Yorktól Moszkváig, a világ temérdek színpadán Molnár Ferenc-darabokat játszottak . . . Úgy látszik, nálunk szégyenük a tehetségeket. Vagy irigyük őket? S holtában bosszút állnak az írón, mert életében sokat keresett … A „Hattyú”-! például úgy lehúzta a kritika, mint egy háromnapos alsónadrágot. Azzal az ürüggyel, hogy a színpadon nagyhercegek és főnemesek mászkálnak. Erre a színház ijedtében táblás házzal megszüntette a darabot. Szegény Darvas Lili a Molnár-örökségből vásárolt gyűrűkkel az ujján a lapokat csapkodta: „Mondd. Lacikám — kérdezte —, ezek vakok?” „Igen” — feleltem. „Hát nem veszik észre, hogy a Feri szatírát írt?” „Nem veszik észre” — mondtam … Én igazán híve vagyok az új magyar drámairodalomnak. De csak egy fél „Hattyú”-! mutassanak nekem!…

— Jó, jó, azt mondod: elfogult vagyok. De az előítéletekkel szemben az elfogultság is hasznos vitaeszköz.

— Először is: hinni kell a szerepben. Másképp nem megy. Megpróbálom önmagammal tisztázni: miért fontos nekem, hogy eljátsszam? S ennek következtében: miért érdemes megnéznie a közönségnek? Bevallom, a legreménytelenebb feladatban is találok valami doppingoló, jó ürügyet… Aztán nekihasalok a szereptanulásnak. A rendelkező próbán már hibátlanul fújom a szöveget. Egyrészt, mert annyira utálok biflázni, hogy jobb gyorsan túlesni rajta. Másrészt, mert játék közben támadnak a legkülönb ötletek. S a zizegő papírral a kezükben mammogó színészek akadályozzák a közös játékot. Rendezővel nekem még sohasem volt ellentmondásom, ö rendezzen! Én játszom! A próbán gyakran négy-öt megoldást is fölkínálok. Tessék választani … Más kérdés, hogy mindig a saját elképzelésemet valósítom meg. De a rendező ezt lehetőleg ne vegye észre. Ne sértsük meg a hiúságát… A „saját elképzelés” azonban csak lassan, nagy önfegyelemmel és igen precíz, feszes munkával alakul ki… Persze, akadnak kivételek. A „Hattyú” figuráját már az első próbákon „hoztam”. Valahogy beletrafáltam. De ritka madár a hattyú… Karinthy Ferenc „Hosszú víkend” című darabjában pedig addig töprengtem, fondorkodtam, amíg kitaláltam magamnak az „őrült görög költőt”. Mit mondjak? Karinthy Cini egyik legkedvesebb íróm. De ez a darabja megérdemelt, füstölgő bukás lett. Az én figurámban sem volt sok köszönet. Penetráns kis alakítás volt. Mégis… Hosszú önkínzásom eredményeként a közönség legalább fölébredt, amikor beléptem a színpadra, s mulatott, nevetett, visított, mint gyerekek a cirkuszban. Sokan abban a reményben nézték meg a harmadik felvonást, hogy az „őrült görög” visszajön. De akkor én már otthon voltam… Aztán nagy ritkán előfordul, hogy a színész elereszti magát. Lesz, ami lesz! Ilyenkor az utolsó pillanatban is változhat az ember szerepformálása. Mert nincs is „szerző”. Gondolok például a Jancsó—Hernádi „ikerpár” nyári boldogságára az Egri Várszínházban. De mondhatom, életem legfényesebb, legderűsebb nyarát töltöttem Egerben… Csak a sikertelenségtől mentsen meg Thália kordélyos istene! Amikor tudom, hogy rossz vagyok, melléfogtam, elhibáztam a dolgot, de most már késő, az előadás menthetetlen, a közönségre két és fél órás büntetés vár, s ebben a tudatban kell estéről estére a színre lépnem… Ezt a lelkiállapotot az ellenségemnek se kívánom…

— Hogy vannak-e ellenségeim? Azt hiszem. Bizonyára. Remélem.

— Hazudni nem tudok. Meg aztán fárasztó is. Az ember állandóan töprenghet, kinek mit mondott… Hát inkább mindenkinek megmondom a képébe a véleményemet. Ebből sok kellemetlenségem származott. Édesanyám gyakran emlegeti: „Csak a magánéletben is tudnál egy kicsit színész lenni…”

— Színházi válság? Ugyan kérem! A Madách Színház üvegajtajára már tíz éve ráragadt a tábla: „Minden jegy elkelt!” A „válságot” a rendezők csinálják, zavaros nyilatkozataikkal, meg a színészek, a „nagy lila lelkükkel”, önismeret-hiányból, exhibicionizmusból sértődöttségből, falból, egymás és a közönség megtévesztésére.

— Ha színigazgató lennék, először is mindenkit kirúgnék. És utána újra szerződtetném a színészeket. Akikkel lehet valamit kezdeni. Közismert, hogy a színházaink telítettek. Mi humánus állam vagyunk: nálunk a dolgozót nem szabad kitenni, mert ugyebár, szakszervezet, meg társadalmi munka, meg nyugdíjkorhatár, meg van gyereke, meg nincs gyereke, meg otthagyta a férje… Hát így nem megy. A színházban lézeng harminc-negyven „védett” személy, és buzog tíz használható ember, aki a színházat csinálja. Én szigorúan megrostálnám a társulatot. Csakhogy ezt úgyse hagynák… Különben a kollégáim szerint rang nélkül is úgy viselkedem, mint egy színidirektor. Bemegyek a szervezéshez, és pattogok, hogy miért volt öt páholy üres, amikor „minden jegy elkelt”, föltelefonálok az irodába, hogy hibásan írták ki az előadás számát, érdeklődöm a pénztárban, hogy „táblás ház” lesz-e… Miért ez a nagy izgékonyság? Egyszerűen minden izgat, ami a színházra vonatkozik. Gyakran elönt a pulykaméreg is, semmiségek miatt üvöltözök, hogy zeng a ház. Környezetem ennek nem nagyon örül. De az orvos szerint még mindig egészségesebb, mintha magamba fojtanám a mérgemet… Hát így vagyok én „illegális színigazgató”.

— Magány? Ezt az érzést nem ismerem. Én nem vagyok egyedül soha. Ha otthon maradok, egy percig se unatkozom. Jár az agyam, teszekveszek, tapogatom a pulzusomat: van lázam? nincs lázam?, bekapcsolom a tévét, olvasok bámulom a levegőt, lustálkodom… Szenvedélyesen lustálkodom… Újabban magánemberként színházba is ritkán járok. Megborotválkozni, felöltözni, elmenni, beülni a széksorba, emberek közé, vírust fölszedni… Nem, akkor inkább a televíziót nézem. Otthon legalább hangosan is bosszankodhatom. Hogy miket mondok én olykor a készüléknek!…

— Nagyon sokat kaptam az emberektől. De kissé félek tőlük. Mert nincs róluk a legrózsásabb tapasztalatom. Főleg az önzetlenségüket, hűségüket, barátságukat illetően… Néha lelkifurdalást érzek, hogy nem viszonzom elég szeretettel a népszerűséget. Aztán megvigasztalom magam. Hiszen estéről estére, betegen is, fáradtan is, kedvetlenül is az emberek örömét szolgálom. És mit tehetnék ennél többet?

A magnóbeszélgetés fölhasználásával írta:

Galsai Pongrác