Vekerdy kérdezz-felelek: Melyik család ünnepe?

Kérdés: A volt férjem akkor költözött el tőlünk, amikor a kisfiam három hónapos volt. Együtt laktunk a szüleimmel (én most is velük lakom). Gimnáziumi szerelem a miénk, és a szüleim soha nem szerették őt. Azóta négy év telt el. Tavaly karácsonykor anyámék külföldön voltak a bátyámnál, és mi, a gyerek kérésére is, együtt karácsonyoztunk hármasban, itt nálunk és a fiunk ezt rendkívül élvezte. Elhatároztuk, hogy a karácsonyt ezentúl is együtt üljük meg. Azt hittem, itthon már elcsitultak a viharok, és felvetettem, hogy Jánoska apja idejönne karácsonyra. Az anyám teljesen kiborult, megint minden kezdődött elölről. Ez a család ünnepe! – mondta, mire azt kérdeztem tőle, hogy igen, de melyik családé? Megmondtam, hogy mi nem vagyunk család, és soha nem is voltunk. Ők az én családom, zokogta, és azt kérdezte tőlem, hogyan lehetek ilyen hálátlan, amiért ezt nem látom be. Félig-meddig igazat adtam neki és mégis úgy éreztem, jogom van, az én „nem létező”, felbomlott kiscsaládommal ünnepelni, és ebben a gyerek is megerősített, aki folyton kérdezgette, hogy ugye apuval leszünk karácsonykor? Persze, hozzátartozik a dologhoz az is, hogy újra feléledt négy éve megszakadt kapcsolatunk, de egyelőre egyikünk sem akar ismét házasságot kötni vagy összeköltözni. Mostanában azon töprengek, hogy albérletbe megyek hazulról, bár elég tágas a lakásunk. Ugyanakkor: a gyerek a nagyszüleiért is rajong; semmiképpen nem akarom őket megfosztani egymástól. A gyerek szempontjából vajon mi a helyes döntés? Melyik család ünnepe legyen ez a karácsony? Előre megmondom: én a kiscsalád mellett döntöttem. Tíz napra elutazunk hármasban, de közben rettenetesen sajnálom a szüléimet is.

Válasz: Azt hiszem, én is így döntöttem volna.

Talán – de nem biztos! – még jobb lett volna, ha sikerül a kis- és a nagycsalád között kompromisszumot kötni, ha szülei – édesanyja – el tudnák fogadni, hogy a saját életét illető – jó vagy rossz – döntéseket felnőtt lányuknak kell meghoznia, s ebben őt nem kényszeríthetik se jobbra, se balra. Leveléből úgy olvasom ki, hogy anyja igen erőteljes személyiség, aki megszokta, hogy szuverén módon, s úgyszólván egyedül hozza meg a család életét érintő döntéseket.

Ami a gyereket illeti: neki biztosan jobb, hogy anyjával és apjával együtt karácsonyozhat, különösen, ha ez a két, számára fontos ember még örülni is tud egymásnak és a hármasban való együttlétnek. Ez jobb, mintha a csonka kiscsalád ünnepelne együtt a nagyszülőkkel, ráadásul kényszeredetten – mert kényszerítve – és az apát hiányolva. Persze, a gyereknek is még jobb volna, ha oldottan és lazán az egész nagycsalád együtt lehetne.

Az önállósodás fájdalmas folyamat is lehet, annak is, aki önállóvá válik és azoknak is – a szüleiknek –, akiknek érzelmi burkából kiszakad. De az egészséges felnőttélethez ennek előbb-utóbb be kell következnie. Csak az tud érzelmileg is felelősen saját családot alapítani és fenntartani, aki a maga lábára állt, aki nem függ többé még oly szeretett szülei érzelmi hatalmától, gyámkodásától. A karácsonyi gyermek is így tanított, az ősök tanításaira is utalva: „Azért elhagyja a férfiú az ő atyját és anyját, és ragaszkodik a feleségéhez, és lesznek kelten egy testté…” Azt hiszem, az itt mondottak a nőkre is vonatkoznak, korunk asszonyaira mindenképpen. Persze a nagy tanító e szavak folytatásaként azt is mondta: „amit azért Isten egybeszerkesztett, ember szét ne válassza…” És ezt, határozottan állíthatjuk, a gyerekek máig így érzik, így élik át: az anya és az apa megbonthatatlan egység (kellene, hogy legyen).

És ezért fontos Jánoska számára, hogy ha – egyelőre – ötösben nem megy, hármasban együtt karácsonyozzanak.