Nagyon érdekes különböző diagramokat nézegetni, mert azok elárulják, hogy az emberiség robbanásszerűen lett ennyire számos. Tízezer évvel ezelőtt még csak négymillió Homo sapiens koptatta a bolygó felszínét, és Krisztus születésekor is csak 190 milliónyi ember élt. Az egymilliárdot 1804-ben értük el, és innen nem volt megállás. A legutóbbi „lépcsőfokot”, a hétmilliárdot nem is olyan régen, 2011-ben ugrottuk meg. A jó hír – és ez tényleg jó –, hogy a népességrobbanás üteme csökken. 2050 körül leszünk 9,7 milliárdan, 2080-ban viszont 10,4 milliárdnyi embertársunkkal elérjük a csúcsot: onnantól várhatóan csökkenni fog a Föld lakossága. 

Ami különösebben valóban nem baj, mert már így is túl sokan vagyunk ahhoz, hogy mindenki jóllakhasson, és legalább alapszinten hozzáférhessen a javakhoz – ahhoz pedig, hogy mind a nyolcmilliárd ember úgy fogyaszthasson, ahogy mi, legalább két Földre lenne szükség. Az meg nincs. A globális túlfogyasztás napja – amikor az emberiség arra az évre felélte a kritikus erőforrásait, és még egyensúlyban volt a természettel – idén július 28-ára esett. Amit onnantól kezdve megettünk, azt gyerekeink-unokáink elől faltuk fel. 

Ami még különösen érdekes, hogy a népesség növekedése egyenetlen: a jóléti országokban – ide tartozunk mi is! –, ahol nyugati szintű a lakosság életszínvonala és iskolázottsága, a termékenységi ráta csökken, vagyis kevesebb gyerek születik. A népességrobbanás tehát leginkább Indiára – nemsokára ez lesz a Föld legnépesebb országa – és az afrikai kontinensre lesz jellemző. Hogy nálunk mi várható, arról a Magyar Tudományos Akadémián elhangzott konferencián számoltak be a kutatók a minap: 1990 és 2019 között a magyar népesség hat százalékkal csökkent. 2050-re további tizenhárom százalékos csökkenést várnak, így akkor 8,5 vagy 8,8 millió között élünk majd az országhatárokon belül. Elfogyni tehát szerencsére nem fogunk, de mi, magyarok kevesebben leszünk.