„Állásbörze? Oda nem csak fiatalok járnak?” – kérdezi óvatosan a barátnőm, amikor megtudja, hova indulok. Egyetlen mondat, benne van minden. Pedig ő célzás nélkül kérdi, mégis: telibe trafálja, az önbizalmamat is.
Állást a fiatalok szoktak keresni, nem? A HR-tankönyvem szerint a negyvenpluszosokat „hanyatló” munkaerőnek tartják. Milyen szép kifejezés. Így is lehetne mondani: „fél lábban a sírban munkaerő”. Egy újabb tabu: negyven fölött nehéz váltani, új munkát, akár új pályát találni. Az idősebb, tapasztaltabb munkaerőt ritkán tartják rugalmasnak, tudását naprakésznek, vagy épp a korral – jogosan – járó magasabb bért találják soknak a cégek… Ezek persze csak közhelyek. Teszteljük le élesben! Hogyan reagálnak a munkaadók egy sokdiplomás ötvenes nőre, aki munkát keres?
A kísérlet helyszíne egy nagy őszi állásbörze: munkaügyi kalandpark felnőtteknek, a sportaréna küzdőterén százhúsz cég, háromezer állás csábítja a munkaerőt. De milyen munkaerőt? Vajon a cégek is hisznek abban, hogy az ötven az új harminc? Vagy inkább abban, hogy az ötven az új száz? A börze honlapján, közösségi oldalán szinte csak fiatal felnőttek fotói láthatók. De számos a cikk, jó tanács, hogyan pályázzunk, mire figyeljünk. Ha nem tudunk ellátogatni a helyszínre, online is bejelentkezhetünk. Vakmerő vagyok, élőben szeretném látni.
Felkészülés a kihívásra
A kihívás előző este elkezdődik, csak hogy életszerű legyen a kísérlet. Bár a gyerekeim – tíz- és tizenöt évesek – ritkán betegek, naná, hogy a kisebbik belázasodik. Te jó ég, ki maradjon itthon vele?! A férjem nem tud. Este kilenckor átkopogok a szomszéd nénihez, vállalja. Pipa.
De muszáj legalább kiporszívóznom a nappalit, lakásfelújításban vagyunk, vállalhatatlan az enteriőr. Tízre végzek. Valami kaját is össze kell dobnom a gyereknek. És mit vegyek fel holnap?
Az állásbörzén a kiállítók öltönyben-kiskosztümben feszítenek, tehát elegáns a dresszkód. Sportcipő, vagy muszáj a magas sarkú? De abban nem tudok járni!
Állásinterjún is – tudjuk jól – az első benyomás a legfontosabb. Minél fiatalabbnak nézek ki, annál jobb.
Kicserélem a villanykörtét a fürdőben nagyobb teljesítményűre, valószínűleg a ráncaimat is fel tudom varratni holnap reggelig, gondolom, miközben teát főzök, lázcsillapítót keresek, feldobok egy borsófőzeléket. Plusz a börze honlapjára próbálom feltölteni az önéletrajzomat. Ez állítólag állati fontos, csak egy vonalkód, és már be is tud azonosítani az adott cég. Láthatják nem csupán a szakmai tapasztalataimat, hanem azt is: élni tudok a modern technika adta lehetőségekkel.
De milyen állás után nézzek? Adja magát. Nem csupán globálisan, hazánkban is a legkeresettebb szakma az informatikus, közel húszezer állás betöltetlen. A kódolással végül nem kacérkodom. De a programozók és az általuk fejlesztett termék sikerességéhez elengedhetetlen a humán fejlesztőmunka. A csapat együttműködésének fejlesztése, a motiválás, a célok kijelölése szakember feladata. Nekem ezen a területen két diplomám van, szupervizor és coach, és húszévnyi tapasztalatom.
Amikor beírom az önéletrajzomba, hogy munkatapasztalat: harminc, célirányos tapasztalat: húsz év, magam is lesápadok. Az önéletrajzban nem kell feltüntetni a születési évszámot, hiszen az hátrányos megkülönböztetésre adna lehetőséget, ám az állásbörze honlapjára csak úgy lehet regisztrálni, hogy beírod a születési évszámod… Felröhögök.
A borsófőzelék kész, mindjárt éjfél.
A fejvadászok további aranyszabálya, hogy a LinkedIn-profilod – a LinkedIn olyan, mint a Facebook, csak szakmai közösségi portál – is legyen profi, ma már elsősorban azt nézik a cégek. Sorold fel a legfontosabb munkáidat, és legyen aktuális. Úgy emlékszem, három éve hozzá sem nyúltam.
Éjfél van, hagyom a profilom, fontosabb, hogy holnap ne úgy nézzek ki, mint a saját öreganyám.
Reggel a szokásos fejvesztett rohanás. De elegáns, üzleti jellegű az öltözékem, aprópettyes kék nadrág, kék kardigán, fehér ing. A magas sarkúval pont úgy vagyok, ahogy a LinkedIn-profillal. Hagyjuk.
Akcióban
Megrettenek az aréna bejáratánál: úgy érzem, még a biztonságiak is elegánsabbak nálam. A hoszteszekről – a lányaim lehetnének, csinosak és kedvesek – nem is beszélve. Elszaladnék, de emlékeztetem magam: én itt riportot készítek, nincs tétje. Mit érezhet az, aki valóban állást szeretne találni?
