– Amikor először megláttad moziban Woody Allent, mit éreztél? A fene egye meg, ez a világsztár annyira hasonlít rám, hogy elviszi a show-t előlem, vagy pedig, hogy jaj, de jó, van egy világsztár, aki hasonlóképpen látja a világot? Bosszantott, vagy örültél neki?
– Egyik sem. Ez még a nagy moziba járós időszakunkban történt, amikor Verebessel megnéztük a Fogd a pénzt és fuss! című filmet, és leestünk a székről, annyit röhögtünk. Tényleg frenetikus hatással volt ránk. Úgy jöttünk ki a moziból, hogy láttunk egy isteni, jó amerikai filmet…
– Nem is jutott eszedbe, hogy „jé, mennyi hasonlóság van közöttünk Woody Allennel”?!
– Sajnos nem. Sajnálom, mert biztosan jól jönne a cikkedbe, ha megvallanám, hogy rögtön szíven ütött, mi valójában rokonlelkek vagyunk, de tényleg sehol nem ütött. Egyébként nem is értem pontosan, hogy miért kellett volna ütögessen…
– Engem például felhívott a korszak egyik legnagyobb rendezője, hogy okvetlenül nézzem meg, mert magamra fogok ismerni benne.
– Engem nem hívott fel.
– Talán mert nem volt meg neki a számod! Én akkor nagyon örültem, hogy ott a vásznon megjelenik egy amerikai pali, és olyan dolgokról beszél, amit én addig talán megfogalmazni sem mertem.
– Talán én egy kicsivel előbbre jártam, és magamnak már meg mertem fogalmazni. De úgy emlékszem, hogy abban a filmben Woody Allen még nem nagyon foglalkozott azokkal a számunkra annyira neuralgikus kérdésekkel. A Játszd újra, Sam! is állatira tetszett, de azt még nem én szinkronizáltam, az Annie Hall volt az első olyan találkozásom vele, amely a felismerés erejével hatott rám. Illetve nem csupán rám, hanem többünkre is. Egri Mártával meg Valló Péterrel időnként azon kaptuk magunkat, hogy Woody Allen-esen beszélgetünk. „Jössz? Jössz? Elvigyelek? Autóval vagyok. Elvigyelek? Én is!” Meg persze a teniszütő is! Idéztük egymás közt a filmbeli dialógusokat, meg továbbvittük, és elmentünk cipőt vásárolni az ő párbeszédeinek stílusában, modorában. Nagyon megtetszett akkor ez nekem, előhozta a lappangó parodista énemet. Gyermekkorom óta bennem volt, hogy akik nagy hatással voltak rám, azokat megpróbáltam valamennyire utánozni. Nyolcéves koromban láttam a Trapéz című filmet Burt Lancasterrel, aki egy sánta légtornászt játszott, és úgy jöttem ki a moziból, hogy húztam a lábamat. Az Előzést látva Vittorio Gassmanként próbáltam meg beszélni, viselkedni, nem biztos, hogy sok sikerrel… Tehát az első Woody Allen-filmek szinkronizálása közben, ha kicsit kódolva is, de átvettem tőle több dolgot. Nem csupán a külsőségeket, beszédstílust, hatott rám a világlátása, gondolkodása, filozófiája is. Ebben az időszakban talált rá a Vígszínház a Játszd újra, Sam című darabra, amely, mint akkor kiderült számomra, színdarabként íródott. Jellemző rám, hogy amikor elolvastam, úgy éreztem, hülyeség az egész, úgy, ahogy van. Szerencsére átnézte a feleségem, Jutka is, és azt mondta, hogy lökött vagyok, mert ez a legjobb darab, amit az utóbbi években olvasott. Hozzáfűzte, hogy ezt még harminc év múlva is játszani fogom! Ennek immár harminchárom éve, és most is ugyanakkora a sikere, mint a bemutatás évében. Nem fogynak el az érdeklődök, azóta is zsúfolt házak előtt játsszuk folyamatosan.
– Számodra is olyan sokat jelentett Humphrey Bogart?
…
A válasz és az interjú folytatása a Nők Lapja 2017-es Nyár különszámában olvasható.
Szöveg: Szegő András
Fotó: Gál Bereniké
