A kecskeméti SOS Gyermekfalunak szombat délelőtt olyan a hangulata, mint egy nyári táboré. Mindenhol gyerek. A városban jótékonysági sportnapot rendeztek értük, többen a futóversenyre készülődnek. Az egyik kerti asztalnál szemüveges nő vagdos a „gyerekeivel”.

Török Piroska nem először ad interjút, 2010-es kálváriája nagy port kavart. Egy román állampolgárságú édesanya lemondott a babájáról a szülés után, mert nem akarta, hogy ő is az utcán éljen, ezért Balázskát Piroska gondozta. Ám másfél év után a magyar hatóság kitoloncolta az országból az „ismeretlen állampolgárságú” kisfiút. Ezer kilométerre vitték Kecskeméttől, a Gyermekfalu munkatársai annyit tudtak kiharcolni, hogy legalább magyar nyelvű nevelőszülőkhöz kerüljön. Piroskának két órája volt, hogy az új „anyukának” átadja a gyereket. Fél évvel később a vér szerinti anya magához vette Balázskát. Magyarországon élnek, de Piroska nem látogathatja őket. Az anya ki akarja törölni a gyermek emlékeiből, hogy egyszer lemondott róla.

„Fél évig rémálmaim voltak, arra riadtam, hogy sír a kisfiú – idézi fel a poklot Piroska. – A többi gyerek is megsiratta. Én önként vállaltam ezt a munkát, engem felkészítettek arra, hogy nevelőszülő legyek, de ők csak belecsöppentek ebbe a történetbe. Ezért segítséget kaptak az eset feldolgozásához, hiszen az ilyen horderejű változás mindig megviseli az ott maradt gyerekeket is.”

Az apa kabátjával takaróztak

A nevelőszülők és a gyerekek élete tele van váratlan fordulatokkal. Például amíg más szülők kilenc hónap alatt szoknak hozzá az új szerephez, Piroskának huszonöt éves korában egy telefonhívással négy gyerek hullott az ölébe. „Az érettségi után egy értelmi sérült gyerekek otthonában dolgoztam, amikor olvastam a Nők Lapjában, hogy a kő- szegi gyermekfaluba nevelőszülőket keresnek – meséli Piroska. – Csak segítőnek jelentkeztem, ám néhány év után a kollégák felvetették, hogy megpróbálhatnám a nevelőszülői munkát. Egész éjszaka virrasztottam és imádkoztam,hogy ez a küldetésem-e – mondja. – Egy év múlva kaptam négy testvért, akiknek a szülei hajléktalanok lettek. Aztán jött a többi. Előfordult, hogy egyszer tizenkét gyerekem is volt, most a saját gyerekemmel együtt héttel vagyok.

Az első fél év volt a legkeményebb. Ezek a gyerekek sok traumán esnek át. Négy gyerekszoba volt, a négy gyereket szétpakoltam a házban. Éjszakánként ötször keltem, hol az egyik sírt fel, hol a másiknak kellett pisilnie, két hónap után folyamatosan bőgtem a kimerültségtől. Utána gondoltunk bele a főnökömmel, hogy a gyerekek korábban egy tanyán laktak, egy szobában hatan, az egyik ágyban három gyerek anyával, egy az apával, a férfi kabátjával takaróztak. Beköltöztettem őket a szobámba, öten aludtunk egy ágyban. Ettől megnyugodtak. Néhány hónap múlva a hatéves Dénes mondta, hogy most már kipróbálná a saját szobáját.” A gyerekek nem ismerték az ételeket. Féltek a vihartól, ezért Piroska fogócskázott velük a nyári záporban. Meditációs zenét hallgatott velük. Ma már mind a négyen nagykorúak. Az édesapjuk meghalt.

…

A riport folytatását, melyből többek közt az is kiderül, hogy a vér szerinti szülők látogathatják-e a gyereküket, a Nők Lapja Psziché aktuális, 2017/04. számában olvashatjátok. 

Szöveg: Pór Attila

Fotó: Járdány Bence