Melegétől olvadni kezdett a zúzmara a fákról. Majd hirtelen ott termett a tavasz, a virágok és a madarak, és a baba gurgulázva nyújtogatta feléjük a kezét. A keserves sírás, amikor először verte be a fejét mászás közben. A kacagó gerle, akivé az esti fürdések során vált… Ezernyi emlék tolul fel bennem, de csak fájdítom velük a szívem. Októberben a fiamék nekivágtak a világnak.
Mostanában egy dobozban lakom. Egy színes játékdobozban az Üveghegyen innen, az Óperencián túl, valahol New Yorkban. Az unokám reggelenként azzal ébred, hogy megkeresi a játékdobozt, és ráhelyezi a figurát, ami engem jelképez. És akkor hirtelen énekelni kezdek a dobozból: „Fürge rókalábak, surranó kis árnyak…” A kicsinek fülig szalad a szája. Nem tudja, hogy szemfényvesztés áldozata lett. Kedvenc dalocskáját előző este egy applikáció segítségével töltöttem fel a mobilomra Budapesten, és most a dobozban rejlő hangfalból csendült fel. Beletelik pár perc, mire rájön, hogy nem vagyok ott. Micsoda csalódás! Sírva fakad. Meg én is, mert nem ölelhetem magamhoz.
Ez a baj a videóhívásokkal is. Ott van az arcunk, a hangunk, aztán mégse. A közlések lényegre törőbbek lettek, a spontaneitás elveszett, de az csak hagyján, az érintések is, amelyekkel a szeretetünket fejezzük ki.
Hányan is vannak ezzel így ma ebben az országban? Cirka egymillióan, hiszen ötszázezer fiatal indult el tanulni, szerencsét próbálni külföldre. Vannak, akiknek azóta már gyereke is született. Soha nem tapasztalt hiányok ezek. Nekünk szerencsénk van, hogy a technikának köszönhetően kapcsolatban maradhatunk a gyerekeinkkel, ha csak két dimenzióban is. Talán ennek kellene örülni. Azt meg, hogy belül sajog, tilos megmutatni. Isten ments, hogy emiatt ne érezzék jól magukat. Fel kell falniuk a világot, ez a dolgok rendje.
Csak azt a puha karocskát tudnám feledni, ahogy a nyakam köré fonódik…! De legalább van miért várni a karácsonyt. Hogy végre találkozzunk, és újra megtörténjen a csoda. Ezt kívánom mindannyiunknak!