– Amikor megismerkedtünk Andrással (Kepessel, nem velem, Sz. A.), természetes volt, hogy a kortársaimmal tegeződöm, az idősebbekkel magázódom. Bár így ez sem egészen igaz, hiszen az IBS színházban – ahol akkoriban színházi titkár voltam, és néhány darabban játszottam is – a partnereimmel, Molnár Piroskával, Sinkó Lászlóval, Cs. Németh Lajossal, Székhelyi Józseffel természetesen tegeződtem. András barátainak többsége az ő korosztálya volt. És eleinte, amikor öszszetalálkoztunk néhány szüleim korú barátjával, nehezemre esett visszategezni őket. De András figyelmeztetett, halálra sértődnek, ha letegeznek, én meg tetszikezni kezdem őket. Végül annyira belejöttem a tegezésbe, hogy amikor Vitray Tamás 70. születésnapi vacsoráján Tamás mellénk ült, én rutinosan megkérdeztem, hogy, ugye tegeződhetünk. Kicsit zavarba jött, de elmosolyodott, és kedvesen valami olyasmit mondott, hogy ez neki megtisztelő. Majd elkezdődött a vacsora, és döbbenten láttam, hogy Andrással ugyan tegeződik, de a többiekkel, Friderikusszal, sőt egyik volt közvetlen kolléganőjével, akivel évtizedeken át együtt dolgoztak, magázódik. András mosolygott, és odasúgta nekem, „nagyon belejöttél a tegeződésbe, drágám, de most mellélőttél!”

– Te mennyit tudsz Kepesről?

– Szerintem mindent, ami lényeges.

– Mert amikor megismerkedtetek, te még szinte csitri voltál, ő pedig egy középkorú úr, aki addig meglehetősen sűrű életet élt…

– Azért ennek már több mint tizenöt éve! És amikor járni kezdtünk, megfogadtuk, hogy mindent őszintén megbeszélünk. Nekem ez nem esett nehezemre, ő akkoriban még zárkózottabb volt.

– Te viszont igencsak szenvedélyes vagy. Persze lehet, hogy éppen így jó…

– András is szenvedélyes mindenben, ami a családját és a munkáját érinti. Csak ő fegyelmezettebb, mint én. Ő konfliktuskerülő, mert nem akar másokat megbántani. Inkább magát bántotta mindig, ezért is betegedhetett meg. Ettől szerettem volna megkímélni Hiszek abban, hogy a problémákat ki kell mondani, és meg kell oldani, hogy a konfliktusokból mindig lehet építkezni, még akkor is, ha átmenetileg kényelmetlen vagy fájó a szembesülés. Alkatilag ilyen vagyok. Sokan mondják, hogy a hivatásaimra, a tanításra és a business coachingra születtem. Sikerként élem meg, hogy – amit Andrásról kevesen tudnak elképzelni – megtanítottam veszekedni és kiabálni.

– Mert korábban ő ilyen helyzetekben elálmosodott, és rendre elkezdett ásítozni…

– Én mondtam a magamét, ő meg ásítozni kezdett, és indult volna aludni. Elképzelheted, mit éreztem! Aztán rájöttem, ez azért volt, mert a feszültségtől légszomja lett, attól kezdett ásítozni. Sokévnyi összecsiszolódás után eljutottunk odáig, hogy én kevésbé vagyok dél-olasz fúria, ő meg mellettem még latinosabb férfi lett. A lényeg, hogy ne bántani akarjuk a másikat, hanem a vita hevében is a kiutat keressük. És addig nem fekszünk le aludni, amíg ki nem békülünk. Szerintem az utóbbi időben néha már András kezd veszekedni, hogy utána jöjjön az édes békülés.

– Miért nem vetted fel a nevét?

– Szerettem volna megtartani az önállóságomat. Attól, hogy férj és feleség vagyunk, én még ugyanaz maradtam, aki voltam. Így is előfordul persze, hogy olyanok, akik boldogan köszönnek, ha Andrással megjelenek valahol, máskor, amikor egyedül vagyok, meg sem ismernek. Eleinte zavart, de már tudom kezelni, hogy nekik én Kepes Marcsi vagyok.

– Mennyit tudtál ismeretségetek előtt Andrásról?

– Szinte semmit. Gyerekként nem néztem a műsorait, és egészen fiatalon külföldre kerültem. Nyolc évig délolasz partneremmel külföldön éltem, így egyetlen Desszertet sem láttam, de természetesen hallottam Andrásról és a műsorairól. Az IBS-ben dolgoztam, amikor eljött hozzánk előadást tartani. Én voltam kiírva ügyeletesnek, de a kolléganőm megkért, cseréljünk, mert ő szívesen fogadná Kepest. Legalább lesz egy szabad estém, gondoltam. Csakhogy az előadásnak akkora sikere lett, hogy egy hónap múlva közkívánatra megismételték, és akkor véletlenül megint én voltam az ügyeletes művészeti titkár.

– Letegeztétek egymást?

– Velem ilyen még nem fordult elő: a bemutatkozás pillanatában úgy éreztem, és, mint kiderült, ő is, mintha ezer éve ismernénk egymást. Minden olyan természetesen történt.

– Iiigen, és aztán?

– A folytatás? Az IBS-ben Vámos Miklós volt a főnököm, András régi barátja. Vele „üzengettünk” egymásnak. Aztán András eljött a Rocky Horror egyik előadására, amiben játszottam, utána elhívott vacsorázni, és azóta együtt vagyunk.

– Rá hogyan hatott, hogy te jószerivel nem ismerted őt?

– Szerintem érdekesnek tartotta, talán picit tetszett is neki a helyzet.

– És rád hogy hatott, amikor kiderült, hogy egy híres riporter?

– Nem igazán befolyásolt. Engem a személyes kisugárzása nyűgözött le. Eszembe sem jutott, hogy huszonöt év van közöttünk. Ő amúgy is kortalan. Egykét hónapja egy barátnőm volt nálunk a hétéves kislányával, és amikor elmentek, a kislány azt mondta a mamájának, hogy „az a göndör hajú fi ú nagyon szimpatikus”. Ha egy hétéves kislány „fiúnak” látja Andrást, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy észre sem veszem a köztünk lévő korkülönbséget. És tetszett, hogy latinos. Meg az is, hogy térdzokni volt rajta.

– Ezt is megfigyelted? Te jó ég!

– Meséltem, hogy korábban nyolc évig egy délolasz fiúval éltem. Megszoktam, hogy fontos az elegancia, a stílus, az ápoltság. Hogy az igényes külső nem felszínes jegy, hanem nagyon jellemző egy emberre. Nem szeretem, ha felcsúszik egy férfi nadrágszára, és a bokafix fölött világít a szőrös lábszára.

– Nem volt furcsa számodra, hogy belecsöppensz egy szövevényes, különös, nehezen átbogarászható családi háló kellős közepébe? Gyermekek, unokák, volt feleségek, az ő kapcsolataik…

– Ha úgy érted, hogy András nagylányaival hasonló korúak vagyunk, és András előző házasságából született kisebbik lánya még egészen kicsi volt, akkor igen, ezt nem volt könnyű feldolgozni. De én noszogattam Andrást, hogy menjen el a gyerekeivel és a volt feleségével is nyaralni, mert a gyerekeknek szükségük van arra, hogy együtt legyenek a szüleikkel. Soha nem akartam kisajátítani Andrást. Nem megfontolásból, hanem így éreztem, és most is így érzem természetesnek. Mi akkor kerültünk össze, amikor lényegében már külön élt az előző feleségétől. Sosem voltam féltékeny a múltjára. Méltatlan lenne. Sokat segített nekem, nekünk, hogy kedvesen fogadtak a családban. A nagylányok barátnőnek tekintettek. Nem beszéltünk erről, de kimondatlanul is nyilvánvaló volt, hogy az előző két válásnak a gyerekek az igazi kárvallottjai, és, ha már így alakult, akkor nekünk, felnőtteknek az a dolgunk, hogy mindent megtegyünk azért, hogy a lehető legkevesebbet érezzenek meg ebből.

– Szerinted Andrást mennyire viselte meg korábbi házasságainak a kudarca?

– Nagyon! Kapcsolatunk kezdetén gyakran éreztem, hogy beszélgetéseink közben bezáródik, mint egy kagyló, ami érzi, veszély közeledik. A két kudarca óvatosabbá tette, sokáig nem merte elengedni magát. Sokat kellett dolgoznunk ahhoz, hogy mindent meg tudjunk beszélni, hogy kialakuljon az a bizalom, ami most már hosszú ideje áthatja és élteti a kapcsolatunkat.

– Szerinted a bizalom a kulcsfogalom egy kapcsolatban?

– Igen.

– Én éppen ilyen fontosnak tartom a szeretetet. Vannak, akikben bízom, de nem szeretem, és akadnak, akiket szeretek, de nem bízom bennük…

– Ez igaz. Nálunk ez a kettő egymást erősítve működik.

– Milyen ember valójában ez a Kepes Andris?

– Olyan, hogy például legutóbb egybeesett Lukács óvodai anyák napi ünnepsége Lujzi lányunk szülői értekezletével, ahol olyan kérdéseket kellett megvitatni, amiket csak én ismertem, és amikor megkérdeztük a kisfiunkat, mit szólna, ha ezúttal kivételesen a papa menne helyettem az anyák napi ünnepségre, Lukács boldogan helyeselt. Körberakták a kis székeket az óvodában, minden székecskén ott ült egy-egy mama, és köztük András, mint tiszteletbeli anyuka. Akkor a gyerekek kijöttek egy-egy szál virággal, megálltak az anyukájuk előtt, Lukács az apukája előtt, és elmondták a verset, hogy „Mondd el, Anya, milyen volt, míg szíved alatt voltam / Gömbölyödő pocakodban sokat forgolódtam?” És ez a versike a kisfiunknak és Andrásnak is természetes volt. Miközben András egy érett gondolkodású, határozott, olykor túlzottan is felelősségteljes, jó humorú, kíváncsi férfi , aki mindent megért… kivéve azt, ha nem tudja, hol vagyok ennyi ideig, mint most veled….

Feláll, elköszön és elsiet. Én pedig végre ki merem húzni a lábam magam alól. Nincs rajtam zokni…

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 2015/49. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Falus Kriszta