A huszonhat éves Mónika egy internetes társkereső oldalon ismerte meg Andrást. Kezdetben furcsa jelentkezőkkel találkozott, az ő szavait idézve „passzív, érdektelen férfiakkal, lelki roncsokkal, akikben a határozottsági szint elérte a nullát”. Aztán, ahogy az lenni szokott, felcsillant a remény.

– Az egyik találkozóm másképp alakult – meséli –, jött egy ember, András, magabiztos, határozott, igyekvő, aki harminchat éves korára már kiépítette az életét, tudatosan élt, de állítása szerint boldogtalanul. Pár találkozás után mentem fel hozzá, nem voltak tévképzeteim, szexkapcsolatként működtünk. De aztán egyre közelebb éreztem magamhoz, egyre szerelmesebb lettem, azt reméltem, ez kölcsönös. Elkezdtem kipuhatolózni, hogy esetleg ő is érez-e irántam valamit, vagy megmaradunk ezen a szinten. Azt válaszolta, hogy ő is érez valamit, de zárkózott, idő kell neki, satöbbi, satöbbi. Azóta is tart a mi kis felszínes kapcsolatunk, én várok, és reménykedem, de közben egyre jobban szenvedek, mert érzem, hogy ez nekem nem jó, mégsem vagyok képes arra, hogy végleg megszakítsam vele a kapcsolatot. Leginkább azt nem tudom, hogy a férfi aknak ilyen idős korukra már annyira kialakult életük van, hogy senkit nem akarnak közel engedni magukhoz, vagy András elzárkózása kifejezetten nekem szól, én nem vagyok neki elég jó?

– Nagyon egyéni, hogy kinek, milyen szintű közelség az elfogadható – mondja Bokor Judit pszichológus, pszichoterapeuta. – Mintha mindenkinek létezne egy intimitás-, egy közelségszintje, amelyet nem nagyon lehetne átlépni. Előfordulhat, hogy ebbe a szex még belefér, de az már nem, hogy valaki lássa reggel kócosan, karikás szemekkel a másikat, vagy olyasfajta gyengeségre derüljön fény, amelyet szégyell.

…

Ha kíváncsi vagy a cikk folytatására lapozd fel a Nők Lapja 49. lapszámát!

Szöveg: Rist Lilla

Fotó: Europress